Izgatott telefonhívásokra kellett válaszolnia Jánosi András kutatónak, zenésznek autóvezetés közben, amikor december 14-én, advent harmadik vasárnapján a Mathias Corvinus Collegium Magyar Összetartozás Intézetének gödöllői rendezvényére araszoltunk a dugóban: „Már nem tudtam regisztrálni, betelt, merjek elindulni, nem teszik ki a szűrömet a koncertről?” – kérdezték aggódva a prímást rajongói, ismerősei.
Az ígéretes műsorajánlat mellett még egy titka biztosan van a sikernek.
Az MCC Magyar Összetartozás Intézete, a Teleki Pál Egyesület és a Gödöllői Királyi Kastély gyümölcsöző együttműködésének köszönhetően az idei évben immár másodszor töltöttük meg zsúfolásig a gödöllői kastély csodás barokk színházát. Aranyszőnyeg című dokumentumfilmünk pódiumbeszélgetéssel egybekötött vetítésével kezdődött a kapcsolat a három intézmény között – ahogy azt köszöntő beszédében dr. Jeney László, a Teleki egyesület elnöke felidézte –, most, az adventi készülődés jegyében pedig a Hungaricus együttes A régi Magyarország elfeledett hangszeres zenéje című produkcióját hangoltuk még ünnepibbre.
Bár a járvány többször átírta a szereplők, fellépők névsorát, így a hangszerek közül a dudát is nélkülöznünk kellett, a művészek most is nívós repertoárral álltak elő: a XVI–XVIII. századi hungaricusok sorát a Kedvesem tánca nyitotta és Thököly Imre menyegzői tánca zárta.
A zenei blokkok közötti pódiumbeszélgetésen Jánosi András gyakorló népzenészt és elméleti kutatót faggattam a népzenei gyűjtőmunkától a levéltárak mélyére temetett kották vizsgálatáig.
Milyen forradalmi felfedezést tehet egy eltökélt „zenerégész” – talán át is írva tudásunkat a magyar népzene és műzene kapcsolódásáról és bölcsőjéről, a még most is felgyűjthető élő erdélyi és partiumi népzene eredetéről?
Milyen szerepet játszhatott a Felvidék – mely több évszázadig viszonylagos szélcsendet élvezett a történelmi viharokban – a magyar népzenekincs megőrzésében és exportálásában, azaz a nemzeti folytonosság és magyar összetartozás fenntartásában, kiterjesztésében?
Milyen hangszerelésben játszhatták az együttes által feldolgozott táncdallamokat hajdanán, és milyenben biztosan nem játszották?
Reményeink szerint mások mellett a fenti kérdésekre is választ kapott a lelkes közönség, amely vastapssal jutalmazta a rendezvényt.
A műsor végét az adventre hangoltuk Balassi Bálint lengyelről magyarral fordított Áldj meg minket, Úr Isten… kezdetű istenes énekével, majd Jánosi András újabb meglepő kutatási eredményeiről számolt be; illusztrációként a Szepességi táncokat hallhattuk Szapolyai János udvarából a Hungaricus együttes – Jánosi András (hegedű), Apró Anna (koboz), Légrády Eszter (citera, koboz, dob) –, valamint Szentimrey Panna (furulya) tolmácsolásában.
A fényben úszó kastélyből kifelé menet megkérdezte tőlem a színház rendezvényszervezője, hogy mi hogyan éreztük magunkat a színpadon, mert jó volt látni, hallani, hogy a nézők boldogan hagyták el a termet. Én nagyszerűen, emelkedetten – válaszoltam –, remélem, a fellépő művészek is.
Mindenesetre Jánosi András a hazavezető éjszakai autózás közben végig az utolsó zeneszámot fütyörészte.
