Bálint József
164 évvel ezelőtt, 1862. június 4-én született Jekelfalussy Zoltán, az utolsó magyar fiumei kormányzó, akinek neve elválaszthatatlanul összefonódott a Magyar Tengermellék és Fiume történetével.
A Magyar Tengermellék (latinul Littorale Hungarica) históriája és talán a létezése is kevésbé ismert még a magyar történelmet kedvelők körében is. Fiume város és környéke Mária Teréziának köszönhetően került a Magyar Királysághoz, 1776. augusztus 9-én ugyanis a magyar királynő lemondott a középkor óta a Habsburg területekhez tartozó városról, és azt a Magyar Szent Korona tagjának ismerte el, de mint a Magyarországon belüli Horvátországhoz tartozó terület. A régió jogi helyzetének és hovatartozásának kérdése éppen e faramuci helyzet miatt már a kezdetektől éles vitákat váltott ki a magyar és a horvát rendek között. A konfliktust végül két és fél évvel később maga Mária Terézia zárta le, amikor Fiumét szabadkereskedelmi városi rangra és közvetlenül Magyarország fennhatósága alá rendelte. Így lett Fiume „corpus separatum”, azaz közvetlenül (Horvátország közbeiktatása nélkül) a Magyar Királyság igazgatása alatt álló terület.
A Fiume és Szádrév városokból és azok környékéből álló térség később többször került megszállás alá, a napóleoni háborúk során a franciák hódították meg, 1814-ben visszafoglalták a Habsburgok, és 1816 és 1822 között a Habsburg Illír Királyság koronatartományba tagolták be, azonban 1822. július 25-én ismét visszacsatolták Magyarországhoz. A Szent Koronához tartozó folytonosságot az 1848–49-es forradalom és szabadságharc törte meg, amikor Josip Jelačić a területet önkényesen Horvátországhoz csatolta. A város újabb visszatérését az 1868-as magyar–horvát kiegyezés hozta el, visszaállítotva Fiumét a Magyar Szent Korona Országainak részeként egészen 1918-ig.
A város aranykora is a kiegyezés után kezdődik, ebben az időben már jelentős számú magyar hivatalnok él a városban. 1910-re Fiume lakosságának a 13 százaléka magyar, a városban magyar nyelvű gimnázium és több magyar étterem is működik. A település élére tradicionálisan mindig magyar kormányzót neveznek ki. 1917. augusztus 1-jén, az első világháború forgatagában került a kormányzói székbe Jekelfalussy Zoltán, ő a magyar Fiume utolsó kormányzója.
Különös történelmi egybeesés, hogy Jekelfalussy születésének napja ugyanarra a napra esik, amely a magyar nemzet legnagyobb tragédiájának, Trianonnak a napja is, így a Magyar Tengermellék elvesztéséé is. 1918 őszén végleg lezárult egy korszak, a városban megszűnt a magyar közigazgatás, és a magyar zászló lekerült a kormányzói palotáról. Véget ért a Magyar Tengermellék történetének csaknem másfél évszázados fejezete. Jekelfalussy számára ez nem csupán hivatalának elvesztését jelentette, hanem annak a világnak az eltűnését is, amelynek szolgálatára egész életét feltette.
Hiába írta 1881-ben Havass Rezső geográfus, hogy „a magyar tengerpart s az anyaország között a legbensőbb kölcsönös vonzalom létezik, s oly szoros kapocs fűzi össze e két területet, melyet semminemű fondorkodás szétszakítani nem képes. Felette nagy beccsel bír reánk nézve Fiume, s e szerint emelését, ápolását nem lehet eléggé ajánlanunk”, a „magyar korona gyöngye”, Fiume 1918. októberében elveszett, a délszlávok megszállták a várost. Wekerle Sándor miniszterelnök azonnali hatállyal magához rendelte a város kormányzóját, aki családjával Budapestre menekült, de ekkor még őszintén hitte, hogy később visszatérhet a városba.
Néhány esztendővel később, 1924-ben Jekefalussy úgy emlékezik vissza 1918 őszére, mint élete legszomorúbb eseményére: „Reggel nyolckor gyülekezni kezdett a nép a palotakerti rácskerítése körül, s mire feleszméltem, két főhadnagy s több főből álló katonaság vonult be a kormányzói palotába. […] Az egyik főhadnagy, aki már jugoszláv kokárdát viselt, haptákba állt s merev arccal válaszolt: - Az a parancsunk, hogy a magyar zászlót levegyük az épületről. Egyetlen revolverem volt, nem védekezhettem ellenük. De azért határozott hangon így szóltam: - Addig, míg én itt vagyok, a magyar zászlót még életem árán sem engedem eltávolítani innen!”.
Bár a kemény válasz hallatán a jugoszlávok visszavonultak, nemsokára jelentős katonai erővel érkeztek vissza, és közölték: „Ha jószántából nem megy, akkor Lepoglába fogjuk internálni”, ezt követően már nem volt mit tenni. A kormányzó írásban kérte, hogy a jugoszláv erők adjanak ki nyilatkozatot, hogy Fiumét erőszakkal szállták meg, amit Budapestre magával vihet. Majd mintegy utoljára kitekintett az ablakon a városra: „Fiume! Sírt a lélek bennem, de hang többé nem jött ki a szájamon. Érintetlenül hagytam az ebédet, fel-alá jártam s szemem beleveszett a tenger szürkeségébe. Mint egy gyilkos tőr, hatolt a szívembe a tudat, hogy mindennek vége van.”
(Borítókép: Fiume, a Korzó. Fotó: Wikipedia)
