Major Anita
Dr. Margittai Gábor
Két fő bűne volt: hogy grófnő és hogy magyar. Erdélyben, a soviniszta kommunizmus korában egyikre sem volt bocsánat. Bár már gyerekként átélte az „osztályidegenek” pokoljárását, családja szétszóratását s a vagyon felprédálását, személye jól példázza, hogy az igaz arisztokratizmus nem elpusztítható.
– Ön az utolsó Teleki, aki az erdélyi Gernyeszegen, a család ősi kastélyában született, ahol többek között a tragikus sorsú Bethlen István miniszterelnök is. Vannak emlékei a gernyeszegi kastélyban töltött évekről?
– Igen, én vagyok az egyetlen a négy gyerek közül, aki ott született, de nincsenek személyes emlékeim. Szüleim 1944-ben elmenekültek a közelgő front elől Magyarországra. A háború után megpróbáltak új életet kezdeni. Nyaranta lent, a kastélyfront jobb oldalán éltünk, a földszinten, azt próbálták kicsit helyrehozni.
– 1949 márciusában Romániában megkezdődött a kitelepítés, az „osztályidegen” családok kiűzése a kastélyokból, birtokokból, a vagyonelkobzás, a megaláztatások, a kitelepítés… Erről már biztosan vannak személyes élményei.
– Ó, hogyne! Gyerekkoromat kényszerlakhelyen, a marosvásárhelyi Görbe utca pincéjében töltöttem. Életem egyik legnagyobb sokkja az volt, amikor 1986 körül visszajöttünk Németországból, és elmentem ebbe az utcába, de nem találtam ott a házat, amelynek a pincéjében laktunk. Bementem a szomszédunkhoz, föltéptem az ajtót, és magamból kikelve azt kiabáltam, hogy „ellopták a gyerekkoromat!”. Mindenki elképedt, amiért siratom a pincét. Pedig siratom! Ott különleges élet folyt a szüleimnek köszönhetően.
És ez fantasztikusan jó érzés volt. Emlékszem, amikor meghaltak a szüleim, úgy éreztem, hogy a hátam mögött kitágult a világ. Nem volt már, akinek vagy aminek nekidőljek. Csodálatos emberek voltak… A sok nyomor és fájdalmas dolog ellenére, amit átéltünk, és főleg, amit átéltek ők, nekem kellemes, szép emlékeim vannak minderről.
A teljes cikk a Magyar Krónika honlapján olvasható.
(Borítókép: Teleki Julianna. Fotó: Németh Ildikó/Magyar Krónika)
