Balázs D. Attila
A Kárpát-medencét átfogó régi képeslapgyűjteményem számos kárpátaljai példányt őriz, olyanokat, amelyek semmiben sem különböznek erdélyi, délvidéki vagy épp alföldi társaiktól. Nemcsak e lapok formavilága, kivitelezése, de a városok és a falvak sziluettje is közös gyökérzetről tanúskodik, amelyet Kárpátalja esetében is többször is szerettek volna elvágni különböző eszközökkel.
E fontos, régi kommunikációs eszközök (ős)története sem különbözik a többi magyarországi lapokétól, hiszen a XIX. század végén már ezen a tájon is számos városról, faluról, természeti látnivalóról adtak ki dokumentumértékű képes levelezőlapokat.
A nem létező Kárpátalja
Nem véletlenül írok pusztán tájról, mert Kárpátalja neve egyáltalán nem volt bevett fogalom a Trianon előtti időkben, hiszen ezen az országrészen a magyar Máramaros, Ung, Ugocsa és Bereg vármegyék osztozkodtak. Kárpátalja nevű önálló magyar közigazgatási egység vagy régió nem létezett addig.
Vagy hogy néhány évnyi kis magyar világ után a Szovjetunió nevű monstrum nyugati nyúlványa egyszer majd elér egészen Csapig, s hogy ennek a birodalomnak a romjain egy Ukrajna nevű állam akarja évről évre szorosabbra fogni a gyeplőt a magyarok körül. És meglehet, legrosszabb álmaikban sem fordulhatott meg az száztíz-százhúsz évvel ezelőtt, hogy rekorder lesz a kárpátaljai magyar a 2020-as évekre: mert neki jut a leginkább embert próbáló sors a szétszabdalt Kárpát-medencében.
Vármegyeháza ezüst és lila színben
De térjünk vissza a legelső Kárpátalján publikált lapokhoz, amelyeket természetesen magyarul adtak ki már a múlt századfordulón is. Kollekcióm legidősebb, egyben legdíszesebb kárpátaljai példánya egy Ungvárról származó múltdarabka, amelyet ma sem lenne egyszerű nyomdában előállítani. A fölöttébb igényes kialakítású litográfia ezüstös alapon nyugszik, sötétebb árnyalatai lila színben pompáznak, ha a fény megfelelő szögben éri. Az ungvári Vármegyeháza, a „Gymnasium”, a görögkatolikus püspöki székesegyház és persze a vár képeit ugyanakkor a szecesszió jegyeire jellemző virágornamentika övezi, ami sajátos hangulatot és harmóniát sugároz. Ma már ilyen képeslapokat sehol nem gyártanak, ahogy hasonló kvalitású reprintet sem.
A mai Kijev bánkódhatna azon, hogy e 123 esztendeje postázott és vélhetően az 1890-es évek legvégén kiadott képeslapon persze sehol nem szerepel Ungvár mai ukrán, jobban mondva ruszin neve, az Ужгород (Uzshorod). De ha az akkortájt itt élő mintegy 17 ezer ungvári lakosból valaki ezt sérelmezte volna, valószínűleg gond nélkül orvosolja a problémát a helybéli Székely és Illés Kiadó. Sőt a német vagy akár a szlovák elnevezést is felrója ezüstös-lilás lapunkra a békesség jegyében.
Mellesleg 1910-ben 13 590 magyar lélek lakta Ungvárt. Pillanatnyilag nem tudni, hogy mekkora ez a szám, de tizenhárom esztendeje, a legutóbbi cenzus idején már 116 ezresre duzzasztott városról árulkodtak a statisztikák, ahol néhány ezer magyar talán még ma is lakik – hivatalosan.
Munkácsi magyar totem
A régi Magyarország kis darabkája az a munkácsi lap is 1915-ből, amelyen jól kivehető még az eredeti, híres turulszobor, amelyből a fáma szerint első ledöntése után vörös csillagokat öntöttek. Majd az ukrán és a magyar nép közötti barátság jegyében újraállított totemállatszobrunkat néhány éve ismét a mélybe taszította a magyargyűlölet. Az a típusú, amely feltehetően a mesélő régi kárpátaljai magyar képeslapokat sem tudja elviselni. Nekik üzenhetjük: hiába vannak ma vészterhes idők, e lapok örökké őrizni fogják a magyar múlt kárpátaljai nyomait.
Ahogy az 1939 és 1944 között e tájon kiadott magyar képeslapok is teszik azt mindmáig. Az igen termékeny kiadónak számító budapesti Sárai Fényképsokszorosító műhelyéből származik az a fekete-fehér példányunk is, amelyen a rahói Budapest Szálló épülete szerepel. Az éles fotólapon jól kivehetőek a magyar feliratok, mint a Budapest Kávéház, a hotel éttermének a bejáratát jelző tábla vagy a Magyar Királyi Dohány Nagy Áruda cégére is. Egy apró turpisság viszont nagyító segítségével kiszúrható, mert a Budapest feliratokat utólag montírozták a képre. A fényreklámok vélhetően nem lettek kifüggesztve időben a fotózásra, de a későbbiekben a nagy feliratok egytől egyig elkészültek a valóságban is, erről több korabeli fotó is tanúskodik. Az épületben amúgy manapság is szálloda működik „Európa" néven.
A Képes Levezőlap Lexikon szerint a Sárai Imre által alapított vállalkozás híres volt arról, hogy magánszemélyektől kis szériás megrendeléseket is fogadott. Ezek a fotólapok persze ma már igen ritkának számítanak, és gyakorta fontos helytörténeti információkat hordoznak. A rahói dohányáruda megrendelésére kiadott lapunk se készülhetett nagy példányszámban, de ettől függetlenül is becses darabnak mondható.
Ahol a Tiszák összefolynak
A kis magyar világ reményteli éveinek emlékét őrzi az a kárpáti tájat ábrázoló vadregényes, a Fekete- és Fehér-Tisza összefolyását megörökítő képeslap is, amelyet a budapesti és lillafüredi székhelyű Margit fényképészet adott ki. A fővárosi Lövőház utcába címzett küldemény rövid üzenetszövege valódi kordokumentum: „Mély tisztelettel küldök szívélyes üdvözletet Kárpátalja gyönyörű vidékéről és ismételten mondok hálás köszönetet azért, hogy nyaralásomhoz hozzásegíteni méltóztatott.” 1942-ben vetették papírra fekete tintával e sorokat, amikor még általános volt az illedelmes kommunikáció, s amikor még szinte minden egyes képes levelezőlap üzenete felért egy-egy irodalmi alkotással.
E lap külön érdekessége, hogy a 12 filléres narancssárga, magyar szent koronás bélyegen kétnyelvű az ugyancsak szent koronás körbélyegző. A Kőrösmező felirat alatt ugyanis ott látható a Ясіня (Jaszinya) felirat is. Így, cirill betűkkel. A ruszin–magyar barátság jegyében.
Erősítse e lap is a kárpátaljai magyarság helyben maradását, ösztönözze őket helyi értékeik megőrzésére s a régi magyar múlttöredékek, a képes levelezőlapok megóvására e cudar időkben is! Mert minden egyes kárpátaljai képeslap ontja magából az információkat a magyar múltról, amelyből a jövőben is lehet majd építkezni.
(Borítókép: Ungvár mai látképe. Fotó: Wikipedia)
