Világmegismerés – magyarul

„Minden kétséget kizáróan igaznak kell tartanunk, hogy az a nép, mely mindent idegen nyelvekből kölcsönöz, nagyon szerencsétlen, és az összes népek között legméltóbb a szánalomra” – írja a négyszáz éve, 1625 nyarán született Apáczai Csere János. Gondolatai ma, amikor az angol nyelv inváziója zajlik mind a magyar tudományos, mind a köznyelvben, nem is lehetnének időszerűbbek. Ahogy a szülőhaza iránti mély elkötelezettsége és a kecsegtető nyugati tudományos életből hazatérése is példát adhat.

A XVI. és XVII. században mintegy huszonötezer magyar diák tanult Nyugat-Európában, a Német-Római Birodalom, Svájc, Németalföld és Anglia protestáns egyetemein. A kor társadalmi és mobilitási viszonyaihoz képest igen jelentős számú fiatalember Nyugat-Európába áramlása jól mutatja azt a hatalmas vonzerőt, amelyet a kontinens nyugati felén a reformációval és a polgárosodással beindult szellemi pezsgés jelentett az Oszmán Birodalom keretén belül vagy annak árnyékában tengődő, három részre szakadt ország fiataljai számára. Nem csupán az életkorral együtt járó kalandvágy munkált bennük, hanem az Európa műveltebb feléhez való kapcsolódás – és ami még ennél is fontosabb: önnön hazájuk szellemi felemelésének vágya is. Közülük is kiemelkedett az idén négyszáz éve született Apáczai Csere János.

„Még a köntös sem egy a magyarral”

Visszatartó és -húzó erő persze akkor is volt elég, amint arról Jankovics József irodalomtörténésznek a peregrinusokról írott tanulmányából értesülhetünk az alábbiak szerint: „A legtöbb diák szívesen vállalkozott volna a kockázatokkal, veszélyekkel terhes útra, a titokzatos, idegen világ megismerésére, bár az aggódó anyák többnyire maguk körül szerették volna látni fiaikat. Nádasdy Ferenc is az anyai szándék ellenére vágott neki az ismeretlennek, jóllehet anyja egy levélben kifejtette aggályait, mondván: »mi jót tanulhatna a hazára nézve oly országokban, melyekben még a köntös sem egy a magyarral«”

És az sem volt túl biztató, amit a fényes jövőt és „talicska pénzeket” maga mögött hagyó, a hazai műveltségi szint emeléséért Hollandiából hazatérő „betűmetsző” Misztótfalusi Kis Miklósnak üzentek a helyi, erdélyi potentátok, miszerint: „belgiumi accuratiót álmodozok ebben a hazában, holott ennek jobb csak úgy maradni, mint eddig volt; amivel – úgymond – a mi atyáink megérték, nem szükség nékünk tovább iparkodnunk”