Mennyire vagyunk humorosak mi, magyarok? Ha bennünket, magyarokat kérdeznek, a válasz: nagyon. Hiszen ki ne hallott volna a székely és palóc anekdotákról, a népi tréfákról, a pesti viccről vagy éppen a folyamatosan az országot járó „sztendáposok” seregéről? De vajon más népek is ezt gondolják rólunk? Vajon a humorérzék tényleg a zsigereinkben van, valóban része nemzeti identitásunknak? És egyáltalán: mi a humor?
A fenti kérdéseket járta körül a március 4-i debreceni előadás során dr. Nemesi Attila László nyelvész, humorkutató, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem dékánhelyettese és Lakatos Mihály, a Magyar Összetartozás Intézetének szenior kutatója. A téma közkedveltségét és népszerűségét mutatja, hogy mindezt nem magányos vállalkozásként vagy féltucat érdeklődő jelenlétében kellett végrehajtaniuk, hanem teltházas előadáson.
Az előadás felvezetésében Lakatos Mihály arról beszélt, hogy noha általános emberi adottság, a humorérzék jelenléte és intenzitása nem egyenletesen oszlik el a glóbuszon. Népe (és kultúrája) válogatja, hogy ki mennyire kapható egy kis viccelődésre, ki miért fakad kacagásra. A közönség például ezúttal azért, mert az előadó ismertetett is néhányat a pesti vicc és a székely anekdoták gyöngyszemeiből.
Aztán kiderült, hogy nemcsak az egyes népek, hanem a nemek humora és humorérzéke között is megfigyelhetők jól kimutatható különbségek. A bevezető rész zárásaként az előadó szót ejtett a viccmesélés művészetéről is, és mint mondotta: a prózai műfajok közül egynek sincsenek annyira szigorú szabályai, mint a viccnek. Bármelyikben hibát vét az előadó, a viccnek annyi. Besül.
Ezt követően Nemesi Attila László humorkutató arról értekezett, hogy mi a humor, mely korai irodalmi műveinkben fordul elő a „humor” kifejezés, mit jelentett eredetileg, és hogyan értelmezték azt olyan neves alkotóink, mint például Amadé László, Arany János vagy Örkény István. Szó esett a humor viszonylagosságáról, a humor kutatásáról, és a különféle elméletekről is, amelyek tudományos szabályszerűségek kimutatásával próbálják értelmezni ezt az egyébként rendkívül szerteágazó és nehezen behatárolható jelenséget.
Az előadó Aquinói Szent Tamás tanácsát követve („Az elmélkedést, koncentrálást időnként meg kell szakítania a játéknak, nevetésnek, amiben a lélek örömét leli.”) prezentációjában számos példát mutatott be letűnt korok és napjaink humorának megnyilvánulási formáiból.
A továbbiakban Lakatos Mihály ismertette és elemezte Jókai Mór A magyar néphumorról című, 1859-ben megtartott akadémiai székfoglalójának főbb elemeit, az idei Jókai-emlékév kapcsán kitérve az író munkásságának jelentőségére is.
Napjaink szellemi és társadalmi életéről Lakatos megállapította, hogy az utóbbi években a „progresszív ideológia” és a kapcsolódó woke irányzat erőszakos terjeszkedésének betudhatóan humortalan társadalom, humortalan közélet felé tartottunk, amelyben a szellem és a vélemény szabadságát képviselő humor megnyilvánulásait egyre erőteljesebben korlátozták.
Az viszont életformánk markáns megváltozásának tudható be, hogy (leginkább a fiatalabb generációk körében) a viccmesélés és -fogyasztás mint közösségi tevékenység, közösségi szórakozási forma eltűnőben van. A vicc a digitális térbe költözött, a fiatalok telefonjuk képernyőjén és leginkább mémek formájában találkoznak vele. Ilyenkor jót mosolyognak vagy nevetnek – és pörgetnek tovább. A vicc, a humor tehát korunkban is megtalálja a maga megnyilvánulási felületeit és formáit, ezzel együtt elveszítette közösségformáló, közösségi élményadó szerepét.
Az előadás befejező részében a két előadó az állatviccek, a pesti vicc és a székely anekdoták jellegzetességeit ecsetelte, bőséges példatár használatával – a közönség nagy derültségére és megelégedésére.
