Május 12-én pódiumbeszélgetést rendezett intézetünk a nemzeti kisebbségek védelméről.
Lakatos Mihály, intézetünk szenior kutatója a pódiumbeszélgetés felvezetőjében emlékeztette a jelenlévőket, hogy amikor már azt gondoltuk volna, hogy a magyarverés a múlté, hogy külhoni nemzettársaink félelem nélkül használhatják anyanyelvüket, azt kell hallanunk, hogy Pozsonyban és Kolozsváron atrocitások érték őket, mert magyarul beszéltek. Hozzátette: lehet azt mondani, hogy évszázados sérelmekről van itt szó, de nem árt emlékeztetni magunkat, hogy az Európai Unióba való belépésünkkor azt reméltük, hogy a nagy, közös „fedél” alatt ezek a viszályok végre elcsitulnak, a szembenállásból egymás mellé állás lesz, az ellenérdekből közös érdek. Nem így történt. A nemzeti kisebbségek ügye háttérbe szorult és az unió minden jel szerint nem azon munkálkodik, hogy a kisebbségi problémakört megoldja. Emiatt a nemzeti identitások védelmének feladata nyomasztóan nehezedik az érintett közösségek vállára, és segítséget nemigen remélhetnek.
Ezért örömteli pillanat – tette hozzá – hogy a három meghívott szerző által útjára bocsátott négynyelvű, A nemzeti kisebbségek védelme az Európai Unióban című kiadvány a holtpontról való elmozdulás céljával született meg, és olyan javaslatokat tartalmaz, amelyek ismételten felhívják az uniós közvélemény figyelmét e problémákra.
Szili Katalin arról beszélt, hogy a kisebbségi problémakör az unióban mintegy 50 millió embert érint, és e hatalmas embertömeg problémáit nem szabadna figyelmen kívül hagyni. Annál is inkább, hogy hamarosan a migráció következtében Európába érkezett bevándorló kisebbségi közösségek fognak olyan jogokat követelni maguknak, amelyeket az unió tagországaiban élő őshonos nemzeti kisebbségek még mindig nem kaptak meg. Hogy milyen nagy veszélyeket rejt magában e helyzet, jól mutatja az orosz–ukrán háború is, amelynek egyik kiváltó oka éppen a kisebbségek rendezetlen helyzete volt, miközben az unió vezető politikusai kerülik a kérdés napirendre tűzését.
Andrássy György jogász professzor arra mutatott rá, hogy bár a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának (PPJNE) 27. cikke tartalmazza mindazon elveket, amelyek a nemzeti kisebbségek nyelvének és kultúrájának védelmét szolgálják, ezek tovább gondolása és a jog nyelvén való kibontása nem történt meg, ezért a gyakorlatban nem is érvényesülhetnek. Egyébként – tette hozzá – az egész nemzetközi jogra vonatkozik az, hogy nem kikényszeríthető, hiszen nincs felette/mögötte olyan nemzetközi erő, amely szavatolhatná betartását. Ettől függetlenül azonban létezik nemzetközi normarend, és vannak „puhább” kényszerítő jellegű eszközök is, amelyek előrébb vihetik a kisebbségek ügyét.
Kalmár Ferenc, a kötet harmadik szerzője elmondta, hogy az európai kisebbségvédelmi dokumentumok az 1990-es években születtek, akkor ébredtek rá Európában, hogy a kisebbségi kérdéssel valamit kezdeni kellene, de most úgy tűnik, mintha az eddig elért eredmények lebontásával próbálkoznának. A kollektív jogok kapcsán megemlítette, hogy miközben a szlovákok, a románok és az ukránok teljesen elzárkóznak a kollektív jogoktól, Szlovákiában például mind a mai napig alkalmazzák a kollektív bűnösség elvét az ott élő magyarokkal szemben. És senkinek nem tűnik fel ez az ellentmondás. Mindezt azért tartja nagy hibának, mert a nemzeti kisebbségek helyzete az, ami alapjaiban meghatározza Európa békéjét és stabilitását. Fontos lenne tehát a nemzeti kisebbségek védelmének megerősítése, ami valójában a nemzeti identitások védelmét jelenti, azaz a saját kultúra és az anyanyelv megőrzésének biztosítását.
Végül a szerzők összefoglalták azt az öt alapelvet, amelyet az uniós fórumok elé kívánnak terjeszteni, és amelyek biztosítanák az Európai Unió számára azt az elvi hátteret, amely alapján kötelező érvényű kisebbségvédelmi keretet képezhetne. A továbbiakban azon fognak dolgozni, hogy az általuk készített anyagot elfogadtassák az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésével.
