A Magyar Összetartozás Intézete idei őszi akadémiájának hídfőállása Miskolc volt, ahonnan mind térben, mind időben szerteágazó utakat tettünk meg az Egyetemi Program és a Roma Tehetség Program diákjaival. A kurzus hallgatói a magyarság megmaradásának csomópontjául is szolgáló felvidéki műemlék templomok bejárásától az „újrajátszható” nemzeti traumák tanulmányozásán át az azonosságtudatunkat megalapozó hőskultuszig és filmes feldolgozásukig vehettek részt terepmunkában és előadásokon, amelyeket intézetünk kutatói és felvidéki szakemberek tartottak.
Első nap dr. Margittai Gábor intézetigazgató köszöntötte a diákokat, majd adott elő Emlékezet és identitás – A megmaradás (és a beolvadás) helyei címmel Kárpát-medencei példákon mutatva be a helyhez – sokszor már csak romokban megőrzött magyar műemlék épületekhez kötődő – kulturális emlékezet működésének dilemmáit, és azt, hogy egy-egy – akár – gyülekezetét vesztett Árpád-kori templomunknak mekkora szerepe lehet az identitás megőrzésében. Így egy műemlék felújítása, amint azt a magyar kormányzat által működtetett Rómer Flóris-terv tapasztalatai is mutatják, jóval többet jelenthet egy épület megmentésénél, hiszen közösség- és identitásmegtartó ereje is van.
Limpár Péter „játékos” előadása a történelmi tudás szórakozva átadásáról szólt. A társasjáték ősi szórakozási forma: kockát vetettek a rómaiak, sakkoztak a keresztes lovagok, és kártyáinkat keverjük már több száz éve. Ez a három alaptípus jeleníti meg ősformájában a véletlent, a térbeli szimulációt és a valószínűségszámítást, amelyek elegye a modern társasjátékok nagy részének alapja. De a társasjáték nemcsak szórakozás, hanem izgalmas oktatási segédeszköz is, amely széles körű elérést biztosít. A magyar történelmi témájú társasjátéknak azonban le kell küzdenie egy nagy akadályt: a jelenkornak elég szilárd elképzelései vannak arról, hogy adott időben ki a „jó” és ki a „rossz”, így kevés a jelentkező az ellenség szerepére. A probléma feloldására jó példa az Újrajátszott Trianon című kooperatív társasjáték, amelyben mindenki a magyar oldalon áll – hiszen nem is állhat máshova.
Másnap felkerestünk két különleges felvidéki templomot, a határhoz közeli Péder és Csécs felújított szentélyét, ahol Krcho János műemlékvédelmi építész, illetve Krcho Géresi Tímea református tiszteletes asszony tartott előadást templom és gyülekezet kapcsolatrendszeréről, a beolvadás veszélyeiről és a műemlékek magyar művelődéstörténeti jelentőségéről. Margittai Gábor a Rómer Flóris-terv részleteit és felfedezéseit mutatta be, hangsúlyozva a 2015-ben megkezdett, elsősorban a Kárpát-medence falusi templomait érintő projekt összetartozást erősítő szerepét, a veszélyeztetett műemlék épületek pusztulásának és felújításának dinamikáját.
Limpár Péter általánosságban ismertette a szlovákiai magyarság helyzetét, hogy a második legnagyobb határon túli magyar közösség korántsem kap akkora figyelmet az anyaországban, mint – mérete és történelemben játszott szerepe miatt – az erdélyi-partiumi-moldvai nemzetrész. Az alapvetően falusi-kisvárosi felvidéki magyarság leghamarabb a nagyvárosokból szorult ki – a félmagyar Pozsonyból ugyanúgy, ahogy az egykor magyar többségű Kassáról. A közelmúltban odalett az országos szintű parlamenti képviselet is, így a közösség regionális és települési szinten kénytelen megvívni harcait a templomért és az iskoláért. Ezt a küzdelmet nem könnyíti meg a szlováksághoz való kulturális hasonlóság, amely ugyan elégtelen a többség rokonszenvének biztosítására, de az asszimilációt jelentősen megkönnyíti.
A nap végén Kovács Ágnes, a kassai MaJel Rovás Központ igazgatója beszélt a kassai szórványmagyarság helyzetéről, a 240 ezres városban hatezres lélekszámúra csökkent közösségről, amelynek mindössze egy százaléka jár magyar rendezvényekre. Ágnes a Rovás alkotóközösséget is bemutatta, amely a kassai magyar élet egyik fő szervezője. Végül rövid, ám tanulságos sétát tettünk a kassai óvárosban.
Az őszi akadémia utolsó napján Major Anita, az intézet igazgatóhelyettese mutatta be a Rostás Pál feltámadása című dokumentumfilmet, ennek kapcsán tartva előadást a hőskultusz nemzetépítő jelentőségéről. Ki a hős? Miért van szükségünk hősökre? Hogyan lehet szocializálni a jövő nemzedékét példájukkal? Rostás Pál, az 5. Radetzky-huszárregiment lovas katonája 1813. október 3-án sebesült társai védelmében áldozta fel életét majd hetvenszeres túlerővel, Napóleon visszavonuló seregével szembeszállva. A görzi országút mentén ezredtársai által emelt szobra kronotoposszá vált: erőt adott az isonzói, doberdói csatatérre masírozó első világháborús bakáinknak, ahogy ma is példát mutat a szlovén kezdeményezésre 2013 őszén újra felállított huszárszobor – példát tenni akarásból, nemzetek testvéri összefogásából, közép-európaiságból.
Limpár Péter miskolci helytörténeti érdekességet vázolt fel, kifejtve előadásában, hogy egy nemzeti hős mögött nemcsak elismert hőstett, hanem jó esetben nemzeti konszenzus is áll. A huszadik századi magyar történelem sajnos éppen ezt a konszenzust nehezíti meg. Az előadó a jelenséget olyan miskolci példákon keresztül vizsgálta meg, mint az 1945 után száműzött, majd rendszerváltás utáni visszahelyezett első világháborús hősi emlékművek vagy az 1919-ben a megszálló cseheket kiverő vöröskatonákat, illetve helyi önkénteseket sújtó városi/városvezetési emlékezetpolitikai amnézia.
(Borítókép: Krcho János előadása a csécsi református templomban)
