2024. július 23-án, kedden délután elkezdődött a 33. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor, közismert nevén: a Tusványos. A „tusványos” napjainkra jószerivel köznevesült, fogalommá nőtte ki magát, valószínűleg már nincs is olyan magyar ember a glóbuszon, akinek hosszasan kellene elmagyarázni, hogy mit is jelent.
Mindegy, hogy előadóként vagy hallgatóként érkezik oda valaki, nincs alá- vagy fölérendeltségi viszony, mindenki, aki ott van, a Nagy Magyar Buli és Tanácskozás része, mindenki egyformán fontos személy. És a végén, távozáskor mindenki úgy érezheti, hogy kicsivel „több” lett, hogy nem megy el onnét üres kézzel. És pláne nem üres szívvel.
Az MCC az idén a Magyar Összetartozás Intézetének Miért nem mondjuk magyarul? című pódiumbeszélgetésével debütált szerdán 11 órakor a stílszerűen Mátyás Király udvarnak nevezett helyszínen.
Kivesző nemzeti ételek
Mint a beszélgetés moderátora, már két nappal korábban elindultam Erdélybe, hogy a sepsiszentgyörgyi Fidelitas szállóban a rendezvény előtt még kipihenhessem a mintegy hétszázötven kilométeres út fáradalmait. Az út felénél, Zilahon megszálltam egy aprócska szállodában abban a reményben, hogy kiadós, miccsből (apró darabokban sütött darált húsból), szalmakrumpliból és hideg sörből álló vacsora után térhetek majd nyugovóra. És közben meg elmélkedhetek a pódiumbeszélgetés témája, a magyar nyelv aktuális változásai kapcsán. Hát ez nem sikerült.
Kérdőre is vontam a nagy nehezen előkerített román főnököt, aki elnézően mosolygott: „Á, azt már nem készítjük, uram. Nem éri meg. És mi pénzt akarunk keresni. Válasszon egyebet az étlapról!” Szótlanul oldalogtam el, és arra gondoltam, lám, nemcsak a nyelvek változnak, hanem az országok is. És az a kellemetlen gondolat is megfordult a fejemben, hogy amikor Romániában már nem sütnek miccset, mert nem éri meg, az nem a vég kezdete-e.
Kedd este már a sepsiszentgyörgyi Fidelitas szálló társalgójában készítettük elő a másnapi fellépést Balázs Géza professzorral és a Gyulafehérvárról érkező Gudor Kund Botond református esperessel. Jócskán elmerültünk a magyar nyelvtörténet és a szórványmagyarság helyzetének rejtelmeiben.
Másnap délelőtt a Mátyás Király udvarban a közönség számára előkészített ülőhelyek mindegyike gazdára lelt, és a hallgatóság túlnyomórészt fiatalokból állt. Tehát a fiatalokat sem hagyja közömbösen az, hogy mi történik napjainkban egyik legnagyobb nemzeti kincsünk, a magyar nyelv háza táján.
A beszélgetés felvezetésként elmondtam, hogy 1844-ben, azaz 180 éve vált hivatalos nyelvvé a magyar nyelv Magyarországon. Az időközben hozzánk csatlakozott Bethlendi András, az MCC erdélyi akadémiai ügyeinek igazgatója ekkor emlékeztetett bennünket arra, hogy Erdélyben akkor már több mint ötven éve a magyar volt a hivatalos nyelv, hiszen az az 1790–91. évi erdélyi országgyűlés a szász követek hosszas ellenállása után megszavazta az 1791. évi XXXI. törvénycikket „a közügyeknek az erdélyi fejedelemség határain belül magyar nyelven való tárgyalásáról”.
Alvinci csoda
Balázs Géza ismertette a magyar tudományos nyelv jelenlegi helyzetével kapcsolatos véleményét, miszerint a tudománymetria (tudományos teljesítmény mérése, számszerűsítése) az angol nyelvű publikációk felé tereli az egyetemi oktatókat s ezáltal közvetve a hallgatókat is, de kezelhetőnek és kezelendőnek is tartja ezt a jelenséget, és a Magyar Tudományos Akadémia tesz is lépéseket a magyar nyelv presztízsének helyreállítására. Kiemelten fontosnak tartja a magyar szaknyelv meglétét és fejlesztését, mert – mint mondja – a nyelvvesztés nem a családban kezdődik, hanem a szaknyelvek eltűnésével.
Gudor Kund Botond röviden felvázolta a szórványmagyarság mindig nehéz és mindig csak kemény, áldozatos munkával javítható helyzetét. Úgy látja, hogy a magyar kormányzatok immáron három évtizedes erőfeszítéseinek van látszata, és a helyi román közösségek is gyakran pozitívan viszonyulnak a magyar lelkészek munkájához. Így vált lehetővé például, hogy két évvel ezelőtt szobrot állítsanak Gyulafehérváron a nagy erdélyi fejedelemnek, Bethlen Gábornak. Örvendetes eseménynek tartja azt is, hogy néha sikerül megfordítani egy-egy kisebb közösség megszűnését előidéző tendenciákat, például a dél-erdélyi Alvincen élő, korábban 12 tagú magyar közösség létszáma mára 26 főre nőtt. Arról is beszélt, hogy ez milyen mértékben nevezhető „csodának”, és milyen mértékben komoly meggyőző munka és ráhatások eredménye.
Bethlendi András arról beszélt, hogy bár a magyar nyelv nem hivatalos nyelv Romániában, a kolozsvári egyetemi szférában ma már van lehetőség arra, hogy a magyar diákok az anyanyelvükön tanulhassanak számos tantárgyat. Kitért az általa évek óta vizsgált és több dolgozatban, cikkben tárgyalt igen érdekes jelenségre, az „otthon otthonosságának” kérdéskörére, miszerint az ember akkor érzi otthonosan magát egy közegben, ha az általa képviselt értékek, így az általa beszélt nyelv is természetesnek hat abban a közegben. A magyar nyelv Romániában nincs ebben a helyzetben. Kiemelte az angol nyelv pozitív szerepét a romániai társadalomban, hiszen éppen az angol az, amelynek használata során mind a román, mind a magyar beszélő egyenrangú félként vehet részt a társalgásban, hiszen mindketten ugyanúgy „kívülről” érkeznek ebbe a nyelvbe, tehát nincs köztük alá- és fölérendeltségi viszony. Az angol egyfajta „lingua franca”-ként viselkedik, és közös használata közelítheti egymáshoz a két etnikum tagjait.
A jó hangulatú beszélgetésen sok egyéb jelenségről is szó esett, például hogy helyénvaló-e, ha egy konzervatív rádióadó a „szosöl média” kifejezést terjeszti az éterben magyar megfelelője, a „közösségi média” helyett, hogy helyes-e, ha az anglomániába szédült egyetemi ifjúság leértékeli az egyedülállóan gazdag szókincsű magyar nyelvet, hogy a világ több százmilliós angolszász közössége keblére öleli-e a Kárpát-medence angol nevű popzenekarait, és a körmét rágva várja-e az újabb és újabb Kárpát-medencei angol nótákat stb.
A miccs leértékeléséről nem esett szó, de talán csak azért nem, mert a seprűnek éppen elég dolga volt a saját házunk táján is.
