176 éve, 1849. november 20-án ünnepélyes keretek között átadták Magyarország első állandó kőhídját a Duna felett. A Lánchíd építését Széchenyi István kezdeményezte még 1832-ben a Hídegylet létrehozásával, felismerve Buda és Pest egyesítésének szükségességét, és azt, hogy összeköttetés nélkül nincs modern magyar jövő.
Az idő Széchenyit igazolta: a majdani városrészek összekapcsolása, majd Budapest 1873-as létrejötte indította el a fővárost világvárossá válásának útján, aminek eredményeként a századfordulóra Európa egyik leggyorsabban fejlődő nagyvárosává lett.
Még át sem adták a hidat, már az avatás előtt beírta magát a magyar történelembe. A Lánchíd kulcsszerepet játszott az 1848–49-es szabadságharcban is, 1849. január 1-jén a hídon keresztül menekítették ki a Szent Koronát Debrecenbe. Nem véletlenül próbálták meg az osztrákok 1849 májusában, Buda ostroma idején, Hentzi tábornok utasítására felrobbantani, kísérletük azonban nem járt sikerrel, mert a magyarok sikeresen védték meg a hidat.
A forradalom és szabadságharc leverése után, fagyos történelmi helyzetben adták át a Széchenyi-lánchidat a forgalomnak. Az építmény a korban világrekordernek számított, ugyanis átadása idején a láncokra felfüggesztett hidak közül a világ legnagyobbjai közé tartozott. Ez a nap nem csupán egy mérnöki remekmű születésének évfordulója, hanem az alapanyagok származási helyeinek is köszönhetően – tekintve, hogy a faanyagot Szlavóniából, a téglát Pestről és Óbudáról, a cementet Budáról, illetve az ahhoz szükséges márgát a Bácskából hozták – a Lánchíd a magyar fejlődés és a nemzeti összetartozás jelképe egyben.
Széchenyi víziója valóra vált: a Lánchíd a modern Budapest egyik alapkövét jelentette, nehéz történelmi korszak után a fejlődés és újjászületés egyik szimbóluma lett, dacolva a megtorolt forradalommal, kifejezve a nemzet elválaszhatatlanságát. A híd mára Budapest és az egész ország egyik legfontosabb nevezetessége – örök mementóként emlékeztetve bennünket arra, hogy az igazi erő az összetartozásban rejlik.
(Borítófotó: Fortepan / Géza Dabasy)
