Jókai Mór munkássága olyan szellemi örökség, amely kultúránk, nemzeti azonosságtudatunk kitörölhetetlen része. 2025-öt az író születésének 200. évfordulója alkalmából Jókai-emlékévvé nyilvánította az Országgyűlés. A tanácskozás meghívott vendégei – Constantinovits Milán, az MCC szakmai főigazgató-helyettese, pedagógus, Császtvay Tünde művelődés- és irodalomtörténész, L. Simon László József Attila-díjas író, valamint Lakatos Mihály, a Magyar Összetartozás Intézetének szenior kutatója, író – a jeles regényíró és életműve előtt tisztelegve, de (nem) olvasásának, „korszerűségének” XXI. századi dilemmáival is szembenézve fejtették ki a témával kapcsolatos véleményüket a szép számban megjelent érdeklődő előtt.
A program Major Anita másfél perces kisfilmjével kezdődött, amelyben a Magyar Összetartozás Intézetének igazgatóhelyettese egy magas-tátrai helyszínen (mint elmondta: Jókai egyik kedves tartózkodási helyén) emlékezett meg a jeles regényíróról és arról, mit jelentenek és jelentettek művei az elmúlt két évszázad irodalomkedvelői számára.
Lakatos Mihály vitaindítójában egy újságcikk szövegrészletét idézte, amely arról szólt: mennyire méltatlan helyzet, hogy napjainkban egyesek megkérdőjelezik a Jókai-életmű jelentőségét, a klasszikusok tanításának és olvasásának fontosságát. Mint kiderült, az eredeti szöveg egy francia művészeti portálról származik, és valójában nem Jókairól szól, hanem Victor Hugóról és az ő műveinek tanításáról. A moderátor ezzel azt kívánta jelezni, hogy nemcsak mi, magyarok, hanem más nemzetek is ugyanúgy szembesülnek manapság a szóban forgó dilemmával.
A meghívott vendégek hozzászólásukban kifejtették, hogy az oktatásban valóban nagy problémát jelent Jókai műveinek elfogadtatása a digitális világban felnőtt diákokkal, akik nehezen barátkoznak meg a gyakran lassan hömpölygő, idegen és archaikus kifejezésekkel teletűzdelt prózai szöveggel. Császtvay Tünde elmondta: úgy gondolja, hogy nem feltétlenül azt tanítjuk a Jókai-életműből, amit kellene, és nem azoknak a korosztályoknak, amelyek képesek lennének befogadni azt. Ő a nagyregények helyett a rövidebb és fordulatosabb novelláit részesítené előnyben, amelyek közelebb állnak a mai gyermekek TikTokon edződött világképéhez, elvárásaihoz.
L. Simon László arról beszélt, mekkora csalódást okozott neki, hogy négy gyermekéből csupán egynek sikerült átadnia a könyvek és az olvasás iránti rajongását, és hogy közte és gyermekei között valójában nagyobb a generációs szakadék, mint közte és a nagyapja/dédapja nemzedéke között. Úgy gondolja, a klasszikusokat csak akkor lehet megmenteni a fiatalok számára, ha szövegeiket – értékeik csorbítása nélkül – hozzáértő kézzel a mai generációk nyelvi igényeihez igazítjuk.
Constantinovits Milán, aki egykori magyartanárként maga is éveken keresztül szembesült a klasszikusok oktatásának nehézségeivel, arról számolt be, hogy hajdani tanulói egyszerűen visszariadtak olyan, általuk szövegtengernek érzékelt regényektől, mint például Az arany ember. Az eredeti mű elolvasása helyett előszeretettel folyamodtak a rövidített, nyolcvan-, sőt húszoldalas átdolgozásokhoz. Felhívta a tanulók figyelmét, hogy a rövidítések nem nyújtják ugyanazt az olvasói élményt, mint a teljes szöveg, de el kellett fogadnia, hogy tanítványait főként a regény cselekménye, az „akció” érdekli.
Aztán szó esett arról is, hogy az előadók mikor és hogyan találkoztak Jókaival, és mikor „szakadtak el” tőle. Császtvay Tünde és L. Simon László elmondták: az iskolai oktatásban találkoztak először Jókai-művel, konkrétan A kőszívű ember fiai című regénnyel, s míg L. Simont megragadta a Jókai-regények atmoszférája, Császtvay soha nem vált igazán Jókai-rajongóvá. Constantinovits Milánnal a családban jött szembe Jókai, méghozzá tízévesen, amikor a Jules Verne-életmű kimerítése után édesapja figyelmébe ajánlotta a családi könyvtár polcain sorakozó húsz Jókai-kötetet. Lakatos Mihály, aki Székelyudvarhelyen nőtt fel, a maga során felidézte, hogy tizedik osztályos volt, amikor Jókainak A magyar nemzet története című munkája egész történelemszemléletét megváltoztatta, rányitva szemét a magyarság igazi és izgalmas történelmére, amely addig – a román történelemoktatás „sajátosságai” folytán – rejtve maradt előtte.
Azt mindannyian leszögezték, hogy valójában sohasem „szakadtak el” Jókaitól, ma is szívesen olvassák, és a hatalmas életműnek még mindig vannak olyan értékei, amelyek felfedezésre várnak.
A jelenlévők egyetértettek abban is, hogy a mind mennyiségében, mind értékeiben impozáns Jókai-életmű a magyar kultúra megkerülhetetlen kincsei közé tartozik, amelynek megismerése napjaink fiataljai számára is fontos lenne, de a megismertetés mikéntjét illetően már megoszlottak a vélemények. A megoldás megtalálása nem lehetett a konferencia célja, a kérdésfelvetések és a megfogalmazódott megoldási alternatívák azonban nyújthatnak támpontot a tanterveket és a módszertant összeállító, illetve az oktatás gyakorlati terepén dolgozó szakemberek, pedagógusok számára.
Hogy a „Jókai-ügy” nem érdektelen napjaink társadalma számára, jól mutatták a közönség részéről érkező érzelemdús hozzászólások, míg a közönség korfája (főként a közép- és idősebb generáció tagjai jöttek el a diákok mellett) magát a problémát is sokatmondóan körvonalazta.
