„Szívemnek nagy örömével írhatom, hogy hazánk Naggyai közzűl igen sokan hajlanak immár a’ Magyar Nyelv bé hozására.”

„(Bártsak azt is megadná hamar az Ég érnünk, hogy ezt írhatnánk: Által látván Magyar Országnak öszve sereglett Rendjei, hogy nem másképpen lehet a’ Magyar Nemzet igazán Magyar Nemzet, s ollyan Nemzet, a’ melynek szülte őt’ a’ Természet — hanem egyedül tsak a' Nemzeti Nyelvnek olly virágoztatása által, mint az Anglusok virágoztatják az Anglus, és a’ Frantziák a’ Frantzia Nyelvet — azt végezik változhatatlanúl, hogy ezentúl a’Magyar Nyelv legyen mind oskolai Fő Nyelv, mind mindennemű Polgári és Törvény Székeknek Nyelve” – olvassuk ismeretlen szerzőtől a Hadi és más nevezetes történetek című folyóirat 1790. évi számának 2. kötetében.

Ez a „béhozatal” (vö. import) viszonylag lassan zajlott le, hiszen további 54 esztendőt kellett várni arra, hogy végül a magyar nyelv hivatalossá válhasson a történelmi Magyarország (akkortájt a Habsburg-birodalom egyik tartománya) területén. Hiába, nyelvet „béhozni” nem egyszerű dolog, pláne, ha az helyben van.

2025-ben pedig ilyesféléket olvashatunk magyar honlapokon: „Férfi beach-es-boardshortok outlet áron!”, „A Pestext írópályázatának shortlistesei”, „Clubcard igyénylése”, „Nonfood kínálatunk” stb. A jelek szerint a bolgárkertészek után az „anglusok” is megtaláltak bennünket, s honi segédlettel nagy buzgalommal virágoztatják nyelvüket, komposztnak használva ehhez a miénket.

Vajha a mi bohó ifjúságunk s megtévedt szakembereink is megértenék végre valahára, hogy a magyar nyelv oly becses értékünk, mely méltó az önálló virágoztatásra!

181 évvel ezelőtt, 1844. november 13-án szentesítette V. Ferdinánd azt a törvénycikket, amely a magyar nyelvet a közigazgatás, az oktatás és az ügyintézés hivatalos nyelvévé tette a korábbi latin és német helyett. 

(Borítófotó: A budapesti Váci utca látképe. Fotó: Shutterstock)