Második Trianon? – Húsz éve rendezték meg a kettős állampolgárságról szóló népszavazást

Éppen húsz esztendeje annak, hogy elbuktunk a nemzeti összetartozás-tudat kapcsán rögtönzött szigorlaton. De azóta nagyot fordult velünk a világ. S ha minden zöld ablakban nincs is még piros-fehér virág, azért több mint egymillió új magyar állampolgárral gyarapodtunk, van közös nemzetstratégiánk, és hétről hétre telt házas stadionokban zeng a Nélküled című dal. S bár nehéz időket élünk, a történelem ismét népek sorsa fölött dönt, jó érzés tudni, hogy már nem nélkülünk.

Dumas legendás testőrei – akik regényhősként világhírűek lettek, de a valóságban hatalom nélküli, sőt a hatalomnak kiszolgáltatott kisemberek voltak – alkották meg azt a jelszót, amelyet azóta is minden megmaradni vágyó, ezért összetartó közösség a magáénak vall: „Egy mindenkiért, mindenki egyért!” Persze hangzatos jelszavakat kitalálni és hirdetni mindig könnyebb, mint aztán a cselekvés mezején következetesen érvényesíteni őket, de testőreink derekasan állták a próbát húsz-harminc éven keresztül is, hogy végül az emberi összetartás, az igaz férfibarátság, az önzetlenség és áldozatvállalás mintaképeként vonuljanak be az emberiség történetébe.

A Kárpát-medencei magyarság próbatétele

Húsz évvel ezelőtt, 2004. december 5-én a Kárpát-medencei magyarság is próbatétel elé került. Minden próbatétel, legyen az egyéni vagy közösségi, lehetőség egyben a nagyot alkotásra, a kiválóság bizonyítására, de ne tagadjuk: a bukásra is. A mi próbatételünk a nemzeti összetartozás érzésének és tudatának megvallásáról szólt, és bizony csúfosan elbuktunk e próbán. Kiderült: közösségünk meghatározó része Dumas testőreitől eltérően inkább a „kaparj, kurta, neked is jut!” népi mondást tartja célravezetőbbnek, semmint a közösségi összetartást. A maga módján e döntés is igényt tartott világhírre, világszerte sokan fel is kapták rá a fejüket. Vagy éppen lehorgasztották.

Míg a valódi Trianont külső erők kényszerítették ránk (függetlenül az évszázadok során felhalmozódott belső okoktól – mert ilyenek is voltak bőséggel), ezúttal bármiféle külső kényszer nélkül magunk dönthettünk közösségünk sorsáról, és a sors fintoraként éppen népszavazáson – aminek lehetőségét annak idején hiába kértük a döntéshozó nagyhatalmaktól, csupán periférikus esetekben engedélyezték. És lett, ami lett.

Kölcsey az eredmény láttán valószínűleg keserű mosollyal bólintott volna, mondván, nincs új a nap alatt, hiszen: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!”

Haszonlesés, önsorsrontó cinizmus?

Azt azonban el kell ismernünk, ez a népszavazás önismereti tréningnek sem volt éppen utolsó. Sőt talán ez volt az egyetlen haszna. Felszínre hozta azt, aminek jeleit aki nyitott szemmel járt-kelt, azért jól láthatta a hétköznapokban: hogy a magyar társadalom, a négy évtizednyi kommunista átnevelés következményeként is, érzelmeiben még nem talált vissza a nemzeti összetartás útjára. Ez persze érvényes a Kárpát-medencében szétszórtan élő többi nemzetrészre is, de ezúttal az anyaország társadalma került megméretésre. És ez a társadalom mint a legnagyobb „mágnes”, amelynek magához kellene vonzania és megtartania a töredékeket, akkor még nem volt képes felismerni sem az ezzel járó felelősséget, sem az ebből eredő előnyöket.

Emlékszem, amikor elolvastam az újságban a népszavazás kiírásáról szóló döntést, döbbenten meredtem magam elé: de hiszen a magyar társadalom még nem érett meg e kérdésfelvetésre! Ma sem gondolom másként. A gyalázatos módon végbevitt rendszerváltás zűrzavarában élő közösség a maga haszonleső hiénáival és megélhetési válságba sodort tömegeivel nem alkalmas alany efféle magasztos kérdések megválaszolására. Márpedig a szóban forgó népszavazási kezdeményezés azt várta volna el a társadalom tagjaitól, hogy a nyomasztó napi gondokat félretéve, rajtuk felülemelkedve össznemzeti ügyek megoldásával kezdjen foglalatoskodni. Jellemző módon a népszavazás másik kérdése a kórházak privatizációja kapcsán kérte ki az emberek véleményét…

Milyen nyelven beszélnek a székelyek?

S ha már szót ejtettünk a társadalom mentális állapotáról, nem kerülhető meg az az objektív tény sem, hogy a Kádár-rendszer az ötvenes évek végén tudatosan látott neki a nemzettudat olyatén átformálásának, amely kizárja a „burzsoá nacionalizmus” újbóli feléledését, azaz a határon túl rekedt nemzetrészek és azok sorsa iránti érdeklődést, s úgy szűkíti le a nemzettudatot, hogy annak értelmezési tartománya az anyaország határain belül maradjon.

Ez – és természetesen az elszakítottság ténye is – hozzájárult a Kárpát-medencei magyar nemzetrészek „szétfejlődéséhez”. Két évtizednek sem kellett eltelnie, és a Kádár-rendszer iskoláiban felnevelkedett fiatalok már nem tudták, milyen nyelven beszélnek a székelyek, és azt sem, hogy a nemzet egyharmada az anyaország határain kívül él. A hétköznapokban ez olyanformán jelentkezett, hogy az Erdélyből érkezett magyarokra rácsodálkoztak, „honnét tudnak ilyen jól magyarul?”, a határon túli magyarság tagjait pedig az utca embere előszeretettel aposztrofálta románként, szlovákként, ukránként stb.

Ez természetesen tovább mélyítette a nemzetrészek közötti ellentéteket, gyengítette az összetartozás tudatát, és a talajvesztettség, kirekesztettség érzését keltette az amúgy is kemény asszimilációs nyomás alatt élő határon túliakban.

E kirekesztettségérzésnek egyik legmellbevágóbb irodalmi megfogalmazását Nyirő József 1944-ben megjelent és a XIX. században játszódó Néma küzdelem című regényében olvashatjuk, ama fejezetben, amelyben

A kérdés megdöbbenti az érintetteket, hiszen: „Eddig azt hitték, hogy ha kevesen vannak is, ha szegényen, pusztulófélben is, hátuk mögött ott áll a hatalmas testvéri világ, amelyhez menekülhetnek. A nagy magyar közösség a maga bensőségével és segítségével, szépségével, odaadásával, ahogyan a képzeletük kialakította. Ahova lélekben eddig is menekültek a bajok, megaláztatások, keserűségek, bizonytalanságok, elnyomatások elől. Végső menedék volt, mint a túlvilág, aminek egyszercsak eljön az ideje és akkor jóra fordul minden. […] Minden pillanatuk hazavágyódás volt ebbe a világba, és most egyszerre kiderül, hogy tévedtek, álmodtak, nem igaz semmi, kár volt az áldozatért.”

E keserű szavak nyilván más kontextusban és más státuszú szereplők dialógusában születtek. Annak idején a jegyző által képviselt magyar politikai osztály érzéketlensége váltotta ki őket, száz évvel később, Kádárék munkálkodása következtében ez az érzéketlenség már az utca embere viszonyulásában is tetten érhető. És ez utóbbi volt a fájóbb.

Közös puttony

A fentiek alapján érthető meg igazán, hogy mit jelentett húsz éve a külhoni magyarság számára a 2004. december 5-i népszavazás végeredménye.

De mivel úgy véljük, a világon semmi sem történik véletlenül, talán eme lelki-érzelmi pokoljárás is szükséges volt ahhoz, hogy a 2010-es kormányváltás után az immár magára találó, magabíró nemzet az egymást követő Orbán-kormányok vezetésével újult erővel és az élet minden területén céltudatosan hozzákezdjen a sebek gyógyításához, ama egység helyreállításához, amelynek soha nem szabadott volna megrendülnie.

Ma már közel annyi új magyar állampolgárral gyarapodtunk a külhoni magyarság soraiból (1,2 millió), mint ahányan nemmel szavaztak a húsz éve megtartott népszavazáson, és lehetne ennél sokkal több is, ha az utódállamok némelyike nem tiltaná megveszekedett, jobb ügyhöz méltó elszántsággal a kettős állampolgárságot. De tiltja, mert asszimilálásra szánt tömeget vizionál magyarjainkban, nem nemzetalkotó közösséget.

Ma már talán az utca embere sem románt, szlovákot és egyéb nációkat lát a határon túli magyarokban, hanem egyre inkább nemzettársakat, akiknek a puttonyában ugyanaz a nyelv, ugyanaz a történelem és ugyanazok a hagyományok vannak, mint anyaországi társaikéban.

Ma már talán megértjük, hogy: „Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.”

Ma már talán mindannyian értjük és megértjük az utóbbi években szédületes népszerűséget elérő dal üzenetét, hogy: „Történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk…”