Nemzettudatunk tükörcserepei

Tizenöt éve kutatom a Kárpát-medencei képeslapok történetét, identitásmegőrző tulajdonságait. Munkáimban arra sarkallom az embereket, hogy óvják, őrizzék meg ezeket a kordokumentumokat. Mert e kicsiny és sebezhető, ám súlyos korszakokat átélt papírdarabok nemcsak emlékeztetnek a történelmi, egységes Magyarországra, de hordozzák is erkölcsi kötelességünket. Azt, hogy Kárpát-medencében gondolkozzunk, ne határsávokban.

A megóvott régi városképes lapok több módon is meghálálják a gondoskodást, mert minden nemzedék számára értékes információkat nyújtanak. Egyrészt helytörténeti és történelmi műveltséggel, másrészt mélyreható földrajzi ismeretekkel vérteznek fel. Ha felütünk olyan albumot vagy online térben íródott cikket, amely képeslapokra felfűzve íródott, időutazásban vehetünk részt, amelynek segítségével könnyebben tudunk majd navigálni múlt, jelen és jövő között.

A Kárpát-haza egysége

A régi képes levelezőlapok – s nem csak a városképesek – fejlesztik a szépérzéket is, hiszen a korabeli fotográfusok az esetek döntő többségében odafigyeltek a kompozícióra akkor is, ha közelről, de akkor is, ha épp távolról fényképeztek. De ami mindenekfelett megkapó a településeket felvonultató lapok között, az nyilván maga a Kárpát-haza egységessége és az azonos magyar kultúrkör, amely ugyanúgy visszaköszön egy budapesti, mint egy délvidéki vagy egy Balaton környéki lapról.

Mindemellett a más nemzetiségek által lakott történelmi magyarországi helységek képeslapjai is a teljes egész részei, hiszen mindegyik azonos Kárpát-medencei jegyeket hordoz: az egységes magyar királyi postaigazgatás jelvényeit. A bélyegek, bélyegzők, hátlapi kritériumok és méretarányok mellett ugyanakkor szembetűnő a kétnyelvűség vagy nemegyszer a háromnyelvűség megléte, amelyet több külhoni régióban még ma is tűzzel-vassal irtanak az utódállamok.

A régi lapokat tanulmányozva ugyanis egy egésszé lényegül Erdély a Felvidékkel vagy a Délvidék Kárpátaljával, illetve a megmaradt országgal, a határok pedig szertefoszlanak – ami nemcsak a fantáziát, de a történelmi tudatot is tágítja.

Kísérlet az egyetemen

Itt fontos megemlítenem egy esettanulmánnyal felérő példát. Sajátos élmény volt, amikor 2023-ban a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen bemutattuk az Elrabolt Hungária albumot, amelynek társszerzője és szerkesztője voltam. Ez a kiadvány számít a trianoni emlékév, azaz 2020 történelmi albumának, hiszen a szomorú centenárium a koronavírus-járvány kitörésének évére esett, s ebben az évben sajnos nagyon kevés könyv, kiváltképp album látott napvilágot a békediktátum kegyetlenségére emlékeztetve.

Az Elrabolt Hungária szimbolikusan száz 1920 előtti képeslapot vonultat fel, ezekhez ismeretterjesztő anyag is társul. A nagyváradi egyetemi bemutatón ezért éltünk a lehetőséggel, és kivetítőn, felnagyítva is bemutattunk egy-egy illusztrált oldalt, valamint azokat a rendhagyó kisfilmeket, amelyeket az albumot kiadó Patrióták a könyv tartalma alapján készített.

Valójában így sikerült is fenntartanunk az érdeklődést az egyetemi hallgatók között, ám egy adott ponton megszakítottam az előadást, majd „elővarázsoltam” néhány valódi, eredeti képes levelezőlapot is, olyanokat, amelyek a vetített anyagban is szerepeltek.

Ekkor feltettem a kérdést, hogy egyáltalán találkoztak-e már ilyen békebeli lapokkal. És ekkor jött a döbbenet, mert a válasz szinte egységesen az volt, hogy még sohasem. Mindezek után meglepetésre körbeadtam a hallgatók között ezeket a 100–130 éves magyar képeslapokat, hogy érintsék meg őket a saját kezükkel, hogy csodálkozzanak rá minden részletre a magyar feliratoktól a címzésen át a tematikáig. Vagyis nyugodtan mélyüljenek el a képeslapok varázsában.

Esély a kincsvadászatra

A „kísérlet” sikeresnek tűnt, hiszen hosszasan elidőztek egy-egy lap vizsgálatával. Nem várt megtiszteltetésnek lehettünk így a részesei azzal, hogy számos hallgatóval meg tudtuk ismertetni és szerettetni a régi képeslapokat, és megértetni velük, hogy ezek egyedülálló és legfőképp elgondolkodtató történelmi és kulturális források, nem pusztán régi lélektelen nyomdatermékek.

Meglátásom szerint már az hatalmas eredmény lehet – és ezt mindig hangoztatni kell –, ha az emberek nem dobják ki a családban évtizedekig dédelgetett képeslapokat, hiszen azok a történelem apró, pótolhatatlan részei a családi vonatkozásokon túl. Nem kell feltétlenül gyűjtővé válni (bár ez az út is bárki előtt nyitva áll) – egyrészt, mert anyagilag messze nem olyan magas összegek röpködnek az antik lapok piacán, mint a bélyeggyűjtés esetében, másrészt a deltiológia, azaz a képeslapkutatás révén sokkal több esély nyílik az igazi „kincsvadászatra”. Arra, hogy eddig ismeretlen lapra bukkanjon valaki, a képeslapok visszakövetése ugyanis ma sincs olyan szinten katalogizálva, mint ahogy a bélyegek esetében már ez régen megtörtént. Egy majdani magyar deltiológiai kutatóintézet talán orvosolhatná ezt a problémát.

De van itt még valami, amit nem lehet elégszer hangoztatni, hogy

Ha ugyanis részleteiben ismerjük a régi városképeket, könnyebben észrevehetőek a finom torzítások, a csalások, amelyekre már itt, a Látkép sorozat keretein belül is többször utaltam. Tehát képi dokumentumként kiváló igazodási pontnak is számítanak a képeslapok.

Múltunk karnyújtásnyira

Ezek a kis műtárgyak bepillantást engednek a Kárpát-medencei magyarság és a többi itt élő nép egykori mindennapjaiba is, a nagyvárosok és a legkisebb falvak életébe, s karnyújtásnyi közelségbe húzzák a múltat az adott kor emberével együtt. Rávilágítanak értékválságban vergődő világunkban, hogy mit jelentett országnyi területet veszíteni, szétszakítani családi, gazdasági és megbonthatatlannak hitt infrastrukturális kapcsokat.

E lapok vizsgálata közben ráeszmélhetünk arra, hogy mit érezhetett egy erdélyi magyar 1920 után, aki nyelve, nemzetisége és hite miatt másod-, majd a román nacionálkommunista rezsim idején harmadrangú állampolgárrá, ugyanakkor elsőrangú problémává vált. És ugyanezt átélhetjük, ha bármelyik elszakított országrész lapjai kerülnek hozzánk, kiváltképp azok, amelyek a legkaotikusabb történelmi korszakokban keltek útra.

Természetes az is, ha a jelenkori reflexiók is előjönnek egy-egy nagyváradi, kolozsvári vagy pozsonyi képeslap forgatásakor. Hogy mennyit változott egy-egy utca, egyáltalán hová tűntek egyes épületek, városrészek. Hogy mennyit változtak mára a népességi arányok. Hogy mennyit érhetne ma stratégiailag – nem csak anyagilag – egy elvett só- vagy egy ércbánya, egy teljes hosszában elvett folyó vagy egy „távolba szakadt” hegység. Hogy mit érezhet a mai kor külhoni magyarja, akit újabban a hazai közösségi médiában is megint románoznak, szlovákoznak, ukránoznak. S nem pusztán tudatlanságból, hanem az aktuális nemzetellenes politika erők hergelései miatt.

A régi képes levelezőlapok tehát igen fontos szerepet töltenek be a magyar nemzeti identitás és mindenekfelett az összetartozás megőrzésében is, amely az ősök iránti érdeklődés és tisztelet felélesztésében rejtezik. Innen már csak egy lépés az, hogy lélekben átlendüljünk az összes Kárpát-medencei határon. Ebben minden egyes régi magyarországi képeslap vezetni fog bennünket.

(Borítókép: Szalmakalapos férfi az erdélyi Széken, 1989. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás)