Évtizedek óta kongatom a vészharangot Nagyvárad egyre áldatlanabb helyzete miatt. Az utóbbi évek látványos román térnyerése ráadásul komoly veszélyt jelent a város magyar kulturális múltjára, arculatára is. A történelemhamisítás legújabb formája az „utcai művészet”, más néven „street art” térfeléről támad – egyenesen a település szívében.
Tömény giccs vagy művészet? Megosztják a váradi közvéleményt a Szent László tér környékére javasolt street art alkotások címmel közölt írást nemrég az erdélyi Krónika. Ebből kiderül, hogy divat lett Nagyváradon ez a „művészeti” ág, amely a vandalizmussal kokettáló graffiti határmezsgyéjén mozog. Azt is megtudhatjuk a cikkből, hogy egy román nemzetiségű utcai művész, név szerint Roxana Netea mert nagyot álmodni, és több helyütt már színessé tette a félreesőbb váradi falfelületeket. Ezzel nem is volna különösebb gond, hiszen az ilyenfajta festés sok helyütt ápol és eltakar, és nem is jövedelmez rosszul: a nagyváradi román dominanciájú önkormányzat (mindössze négy választott magyar képviselője van a magyarságnak a testületben!) húszezer eurót már meg is ítélt két ilyen nagyobb mű elkészítésére. Nem csoda, hogy a művészek folytatni akarják tevékenységüket.
Tűzfalfestmény a „multikulti” jegyében
Ez a tenni akarás (?) szülhette annak a hatalmas tűzfalfestménynek a tervét is, amely a város kellős közepén, a hajdani Szent László téren lenne hivatott emléket állítani Nagyvárad legendás magyar építészének, ifjabb Rimanóczy Kálmánnak. A szóban forgó alkotás még csak tervben létezik, de már a helyi román sajtó is felkapta a „multikulti” jegyében.
Persze a nagyváradi turisztikai brosúrák arról mélyen hallgatnak, hogy e multikulturalizmusnak álcázott művelet jegyében üzentek hadat a magyar nyelvnek, a magyar utcaneveknek, szobroknak, tanintézményeknek az elmúlt évtizedek során, s ennek jegyében bontottak le teljes városrészeket, sőt magyar temetőket a betelepítendők új tömbházlakásainak kedvéért, romboltak le templomot, pusztítottak el régészeti leleteket.
De hogy jön ide Rimanóczy? Nos úgy, hogy a szóban forgó graffitin a mester emléke, egyben a helyi magyarság is meg lett sértve. Mind történelmi, mind nemzetiségi szempontból. Mert azon túl, hogy maga a terv súrolja a giccs határát, ráadásul műemléki környezetbe szánnák több száz négyzetméteren, mélyebb problémákat is rejt.
Magyar posta, román bélyeg?
Nagyváradi magyarként már-már megszokta az ember, hogy a helyi románságnak vért kell izzadnia, hogy helyesen le tudjon írni egy magyar nevet. (Képzeljék csak el, hány fajta magyartalan változatban láttam már leírva az elmúlt néhány évtizedben a saját vezetéknevemet, a Balázst!) Teszik ezt úgy, hogy az erdélyi magyaroktól elvárt dolog a semmivel sem egyszerűbb hangzású román nevek helyes leírása – s természetesen maga a román nyelv tökéletes ismerete a Székelyföldtől a színmagyar érmelléki falvakig. Ráadásul irodalmi szintű nyelvtudást várnának el, hiszen a román nyelvet nem idegen nyelvként „tanítják” az erdélyi magyar iskolákban.
Ami a szóban forgó graffiti esetében nyomban feltűnik, az az, hogy a jeles építész neve fordítottan, azaz románosan szerepel a terveken. Vagyis a keresztnevet követi a családnév, miközben Moskovits Miksának, az egyik Rimanóczy által tervezett híres váradi ház építtetőjének a neve ugyanott a bevett magyar sémát követi a rajzon. De ne legyünk túl szigorúak: csoda, hogy az ékezetek helyesen felkerültek a mester nevére.
Ám van egy sokkal bosszantóbb, a történelemhamisítást alapjaiban kimerítő olyan eleme is ennek a több sebből vérző tervnek, amelyet a Krónika nem is említ. A Bihon.ro portál közölt olyan képrészletet a kreatív anyagból, amelyen román nyelven írt levél látható „Kálmán Rimanóczy”-nak címezve. A levélpapíron régi, román királyságbeli bélyeg feszít, formája alapján vélhetően 1908-as kiadás.
És most meg lehet kapaszkodni, mert a gyaníthatóan ugyanakkorra datált bélyegzőn ez olvasható: Poșta Română – Oradea. Azaz: Román Posta – Nagyvárad. Ez viszont vérlázító. Nagyvárad első világháborús román megszállásáig semmilyen formában nem jelenhetett meg ilyen bélyegző postai küldeményen, hiszen a város 1908 táján még Magyarország, illetve az Osztrák–Magyar Monarchia része volt.
Rimanóczy ráadásul 1912-ben elhunyt, így nem is tapasztalhatta meg a Trianon utáni új világot, és sosem kaphatott ilyen botcsinálta küldeményt, mint amelyet a 19. században épült Kováts-féle ház tűzfalára pingálnának a Szent László téren.
Valahol persze örvendetes, hogy egy magyar építészről kívánnának megemlékezni ilyen formában Nagyváradon a románság képviselői, de az utóbbi évek kegyetlen, a ceaușescui időket idéző magyarellenes reflexei fokozott éberséget követelnek meg az őshonos magyarságtól.
Az ilyen – akár művészetnek álcázott – történelemhamisítások eltűrése ugyanis a magyar múlt semmibevételét jelentik helyi szinten, s ebben nem csak Nagyvárad érintett. Erdélyi autonómia hiányában a magyarság csak az összetartozásban és a józan eszében bízhat a mai Románia területén.
A történelemhamisítások kivédésére kiváló támpontot jelentenek a régi képes levelezőlapok, amelyek nemcsak képes oldalukkal, de sokatmondó hátlapjukkal is pajzsként működnek. Mert rajtuk nemcsak a magyar feliratok hirdetik a történelmi igazságot, de a magyar szent koronás bélyegzők és a turulos bélyegek is.
Azért üdítő hír is szárnyra kapott: már a váradi főépítész, Radu Fortiș sem repes az ötletért, ellenben annál furcsább a művésznő hozzáállása, aki a negatív vélemény ellenére is kötné az ebet a karóhoz. Mi azért bízzunk abban, hogy győz a józan ész, és nem kerül újabb ék a helyi magyarság és a románság közé!
