Balázs D. Attila
Mai mércével mérve nehéz felfogni, milyen gazdagságot és stabilitást biztosított a Magyar Királyságnak egykoron Selmecbánya és a többi felvidéki bányaváros. Pedig tisztában kell lennünk azzal, hogy az itteni ezüst- és aranylelőhelyek évszázadokon át az ország legfontosabbjának számítottak. Másfelől Selmec, a Felvidék ékköve fontos szerepet játszott az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc történetében is, ami talán még annyira sincs beépülve a köztudatba.
Mint észlelhették már a Látkép sorozatban megjelent tanulmányaimban, a régi magyar képeslapok bemutatása és vizsgálata sem engedi meg azt a „luxust”, hogy lemondjak bármelyik távoli, magyarok által már nem lakott településről, vagy hogy csak azért ne számoljak egy magyar királyságbeli félreeső faluval, mert ott korábban sem lakott magyar. Ezek a helységek is a magyar Szent Koronához tartoztak.
Egy kis templomnyi magyar
Selmecbányán is alig harminc-negyven ember vallotta magát magyarnak a legutóbbi, 2021-es cenzus során. Ez mindössze annyi, amennyivel egy kisebb templomot vasárnaponként meg lehet tölteni. De ha már nem laknának is e városban magyarok, talán el kellene felednünk azt, miközben világörökséggé nyilvánított műemléki városközpontja és ipartörténeti értékei minden méteren a magyar korokat idézik? Ez elképzelhetetlen, már csak azért is, mert a lemondással egyszerűen történelemhamisítást követnénk el – mi is.
Persze ez a vétek nem olyanforma lenne, mint amilyet a környező országok reflexei diktálnak, ám nagyon is hasonló. Elég csak megtekinteni az UNESCO Selmecbányára vonatkozó világörökségi honlapját, ahol a magyar múlt el van kendőzve,
A 2016-os Nagy Magyarország anno című kétnyelvű, ismeretterjesztő falinaptáram szerkesztésekor bukkantam először erre az UNESCO-s anomáliára, és sajnálattal látom: a világörökségi honlap információi azóta sem változtak Selmecbányáról. Ugyanúgy elhallgatják a magyar múltat és a német telepesi vonatkozásokat, mint tíz évvel ezelőtt. Nagyváradi születésű magyarként pedig azonnal szembetűnik számomra az a korlátolt fogalmazási mód a szövegben, a tények elferdítése és a magyar gyökerek elkenése, amely az Erdélyt érintő romániai „szakszövegek” jellegzetességére hajaz.
UNESCO-anomália
Sebaj, majd átküldjük az UNESCO-nak ezt a tanulmányt, amelyből nyugodtan átemelhetik az itt felvonultatott régi világban kiadott hiteles képeslapokat is, amelyek Selmecbánya erős magyar múltját bizonyítják – hátha belátásra bírjuk őket. Elsőként mindjárt azt a Hont vármegye térképét ábrázoló lapot, amely Károlyi Gyula kiadásában látott napvilágot a magyarországi vármegyéket felvonultató sorozatban a múlt századfordulón, s amelyből a szakirodalom szerint nem is készült több újranyomás. Nagy ritkaság mindegyik. Nos, e kis magyar vármegye északi csücskében helyezkedett el Selmecbánya a trianoni békediktátumig fennálló hagyományos közigazgatási rendszer szerint. Az UNESCO-nak azért jelezzük, hogy ne a Banská Štiavnica nevet keressék az antik magyar képeslapon…
A fentebb említett naptáramban az az 1912-ben kiadott képeslap szerepelt, amelyen a selmeci óvár látható. Ennek a török betörések ellen épített védelmi épületegyüttesnek az alapja XIII. század első felében épült templom volt, amelyet még a tatárjárás előtt emeltettek az idetelepített, bányászattal foglalkozó német polgárok. Mivel – ahogy e lap is sejteti – felülről könnyen támadható volt, nem tudott hadászati szerepet betölteni, és ostromot sem élt meg az óvár, így épségben megmaradhatott. Ma itt található a Szlovák Bányászati Múzeum.
Felvételünk a selmeci újvár felől lett fényképezve, amely jellegzetes formájával kedvelt képeslaptéma volt anno, ahogy ma is. Álljon itt róla máris két, nagyjából hasonló szögből lőtt képeslap 115 év távlatából. A régebbi példány 1910 körül készült, az Osztrák–Magyar Monarchia fennállásakor, amikor a hivatalos statisztika alapján 8341 tót, azaz szlovák és 6340 magyar anyanyelvű lakos élt a városban. Hát- és előlapján csak magyar felirat olvasható, ami a Felvidéken általánosan jellemző volt, szemben Erdéllyel, ahol számos esetben többnyelvű (magyar, román, német) feliratú antik lapokkal is találkozni, sőt sok lap egyszerűen csak németül jelent meg a szászok lakta vidékeken. Tudják, ez az a kor, amelyre a környező népek rásütötték az „erőszakos magyarizáció” hamis billogát. De hogy Trianon előtt a Felvidéken miért nem adtak ki nagy mennyiségben szlovák nyelvezetű képeslapokat, mint másutt, az talány. Azt fejtse meg az UNESCO!
Másik lapunk a jelen terméke, amelyet most februárban szereztem be egy selmecbányai szuvenírboltban. Ez a lap már száz százalékban szlovák jellegű, UNESCO- és Világörökség-jelvényekkel felfegyverzett kiadvány, amely amúgy tetszetős, és hű képet mutat a jelenkori Selmecbánya egy szeletéről, de semmi egyebet nem nyújt.
A magyar múlt helyenkénti megtagadása azért is furcsa, mert ahogy az Ipolyság felőli úton beérünk Selmecbányára, öles betűk hirdetik egy szépen helyreállított épületen, hogy itt állt a „Selmeczbányai Czipőgyár”. E felirat látványa felér egy hatalmas magyar Isten hozott! táblával, hogy utána a valóságban is elénk táruljon az a magyar eredetű barokk, reneszánsz és gótikus mesevilág, amely Selmecbányát jellemzi.
Kétértelmű magyarbarátság
A városka érdekes és ízléses boltjai között találkoztunk olyan képkeretező-üzlettel is, amelynek kirakatában régi magyar képeslapok felnagyított reprodukcióit árusítottak. Olyanokat is, amelyekről nem radírozták le a hiteles, régi magyar feliratokat…
Mindez a „magyarbarátság” persze hasonlít ahhoz, ami például az erdélyi Nagyszebenben érhető tetten, ahol bár a magyarság nagyobb arányú a selmecinél, de a helyi, százezresre felduzzasztott román népelem szemében így is csak „egzotikum”, a szászok mellett ott élő reliktum. Olyan emberek, akikkel politikailag érdemben nem kell számolni helyben. (Kirívó ellenpélda erre maga a szebeni szász illetőségű volt román elnök, Klaus Iohannis, aki románabb akart lenni minden románnál.)
Februári selmecbányai utunk a már említett, hófehér újvárhoz vezetett legelőször, már csak azért is, mert autóval itt a legcélszerűbb megállni. És innen, a magasból jól belátható a hegyek övezte ékszerdoboz is: a Csontváry által megfestett Kálváriával, a Bányászati és Erdészeti Akadémiával, amely a világ első bányászati felsőoktatási intézménye volt (utódintézményét Sopronban kell keresni) – meg a gazdag polgárházakkal, a girbegurba utcácskákkal. És amikor felcsendül a késő gótikus Szent Katalin-templom tornyából a harangjáték, valóban teljessé válik a mesebeli középkori hangulat.
Télvíz idején baktattunk le a meredek selmeci utcákon, ahol egykor Görgei Artúr katonái is. Hiszen a honvédtábornok főhadiszállása a téli hadjárat idején egy ideig éppen itt volt, Selmecbányán. Maga a város pedig négyszáz önkéntes bányászt állított fegyverbe, és kétszázezer forinttal segítette a szabadságharcot. Akadémisták is sokan csatlakoztak a sereghez 1849 januárjában.
Az is megsüvegelendő, hogy még 1848 szeptemberében, Jellasics betörésének hírére Buda védelmének sáncmunkáit is ötszáz selmeci bányász végezte. Azok, akik minden évben nemesfémércek tonnáit hozták a felszínre.
A három lakat
Miklós Ákos Selmecbánya évszázadai című új várostörténeti kronológiájában olvasható, hogy Nagy Lajos királyunk idején nyílt fel az a három lakat, amelyhez a rézkulcsot Besztercebánya, az ezüstkulcsot Selmecbánya, az aranykulcsot pedig Körmöcbánya adta. E bányászati központok pedig az ország középkori nagyhatalommá válásában fontos szerepet játszottak, hiszen akkoriban az európai aranytermelés nyolcvan százalékát és az ezüst negyedét a magyarországi bányák adták.
De a későbbi idők is igen prosperálóak voltak: Selmecbánya tárnái 1690-ben kiugróan magas hozamot, mintegy 29 tonna ezüstöt és 605 kilogramm aranyat termeltek pusztán egy év alatt. Ötven évre rá, 1740-ben is 23 tonna ezüst és 680 kilogrammnyi arany került felszínre. És hogy ennek a gazdasági súlyát érezzük, tudnunk kell, hogy ebben az időben a Selmec környéki ezüstbányászat az országos ezüsttermelés nyolcvan-kilencven százalékát, évi egymillió forint feletti tiszta nyereségével Magyarország költségvetési bevételének tizedrészét adta.
Egy szó, mint száz: Selmec bányászati szempontból olyasfajta fogalom, mint Erdélyben Verespatak, Zalatna vagy Abrudbánya. Olyan hely, amely több magyar utazót érdemelne szoros magyar kapcsolódásai miatt minden évszakban.
Egynapos téli kirándulásunk Selmecbányán rövidnek bizonyult, de ettől még számos meglepetést tartogatott. A régi bányászok emléke előtt tisztelegve első megállónk a Kalapács-torony (Klopácska) nevű, 1681-től álló zömök épület volt, ahonnan a lármafa hangja hajnalok hajnalán szólította műszakba a bányászokat. Micsoda látvány lehetett, amikor a „selmeci vekker” hangjai után fel-felcsillant a sok bányászlámpa az utcákon, és fényláncot alkotva elindult a kincset adó tárnák felé! Másrészt
A Kalapács-toronyban ma hangulatos, több évtizedes múltra visszatekintő teaház működik, ahol meglepetésünkre közel negyvenoldalas magyar itallappal kedveskedtek nekünk. Ugyanakkor betérni ide felért egy késő középkori időutazással. Itt a kiránduló sejtelmes, fűszeres illatokkal teli világba nyithat be a zimankóból, ahol a félhomályban süppedő fotelek, meleget ontó kandalló és egy magyaros nevű, hatalmas termetű macska, bizonyos Mici őrzi a benti, békés világot. Selmecbányán itt találkoztunk először magyar szóval is egy dunaszerdahelyi családnak köszönhetően, amelynek tagjai szintén selmeci zarándokok voltak, akárcsak mi.
Nekünk, erdélyieknek e felvidéki bányavárosok mindig olyan meseszerűnek, egyúttal olyan távolinak tűntek, hiszen nem egy, hanem két határsáv is elválasztott bennünket. S ha csak e Csehszlovákiához került települések szóba kerültek odahaza, vagy a szüleink kezébe akadt róluk egy-egy képeslap, érezhetően mindig megállt a lélegzet, és méltóságteljesebben lett kiejtve az a szó is, hogy Selmecbánya.
Most már tisztán érezzük, hogy ez valóban miért történhetett, mert a régi képeslapok világa után megtapasztalhattuk a hely mit sem változott szellemiségét.
