Balázs D. Attila
Hatvan éve, 1965. április 23-án robbantották fel a budapesti Nemzeti Színház utolsó falszakaszát. Ezzel a megbocsájthatatlan tettel a kommunista rendszer 1956 után ismét látványosan rátámadt a magyar összetartozás eszményére, mert a Nemzeti maga volt hazafiság és a polgári értékek még álló szimbóluma.
Az egykori Nemzeti Színházat ábrázoló régi képeslapok örök figyelmeztetést hordoznak: az értelmetlen pusztítás mementóját. Hiszen főbenjáró bűn volt lebontatni a magyar nemzet első számú színházát metróépítésre hivatkozva. Ez a tett egyértelműen és dokumentáltan „magasabb utasítás” alapján megrendelt hidegvérű színházgyilkosság volt, a kommunistákra és utódaikra ma is olyannyira jellemző cinizmussal vegyítve.
Vajon csak az volt a grandiózus épülettel a baj, hogy benne volt nevében a „nemzeti” szó? Bizonyára ez is közrejátszott felrobbantásában, ahogy az is, hogy a város szívében helyezkedett el, ezért „hirtelen” útban lett.
Igazodási pont Budapesten
A legendás Nemzeti Színház uralta a Kerepesi út és a Nagykörút kereszteződését, és igazodási pont volt már akkor is, amikor az épület még a Népszínház nevet viselte. Elég csak rátekinteni arra az igen korai, még a múlt századfordulón kiadott, szépen színezett litografált képeslapunkra, amelyet a székesfővárosból a délvidéki Eszékre küldtek. Gondosan megőrzött, 125 éves lap ez, amelyet mindig becsben tartottak, ahogy ma is. Túl is élte a régi Nemzetit, és tulajdonképpen megérte annak jelenkori feltámadását is, hiszen 2002-ben megnyitotta kapuit a porig rombolt teátrum valódi szellemi örököse egy modern épületben, méghozzá a Duna partján, épp, ahová gróf Széchenyi István álmodta meg eredetileg.
Budapesti gyűjteményem – amelynek néhány darabja vendégeskedett Kocsis Tibor Békebeli Budapest című dokumentumfilmjében is – több olyan antik képeslapot őriz, amely a Nemzeti Színház épületéhez kapcsolódik. Egyik személyes kedvencem az az 1914-ben, a világháború kitörése előtt egy hónappal feladott lap, amelyen a színház hátsó traktusa csak úgy „belelóg” a képbe. A legnagyobb természetességgel. Hiszen sem a fotográfus, sem az Erzsébet körúton végigcsilingelő ősvillamos utasai nem számolhattak akkoriban azzal, hogy ilyen meghatározó épület egyszer csak eltűnhet. Méghozzá arról a helyszínről, amelynek sivárságát épp ez a remekbe szabott színház törte meg 1875-ben. Egy fennmaradt korabeli felvételen még jól látszik az, hogy milyen rendezetlen környezet övezte az alig egy év alatt itt felhúzott neoreneszánsz Népszínházat, amelyet 1908-ban kereszteltek Nemzetire, amikor ideköltözött a régi előd társulata.
Egy év, micsoda gyorsaság! Bizony, ilyen tempóban dolgozott az akkori Európa egyik legjelentősebb színházépítő vállalkozása, a bécsi Fellner és Hellmer, amelynek oly sok nagyszerű magyarországi teátrumot köszönhetünk Fiumétől Kecskeméten át Temesvárig.
Színházak varázsütésre
Mindemellett szülővárosom, Nagyvárad színházát is. Thália partiumi nagytemploma is pusztán egy esztendő alatt, hasonlóan rendezetlen városközponti helyszínen emelkedett ki a tűzfalak és jellegtelen földszinti házacskák helyén az 1900-as nagy évben. Majd megjelentek mintegy varázsütésre körülötte is a paloták, a szállodák. Épp úgy, mint budapesti nagy testvére esetében.
Ez volt az egyetlen kőszínház a városban, és ez maradt ma is. Ha egyik évről a másikra el kellett volna veszítenünk, mint ahogy Budapest a Nemzetit, talán lélekben bele is haltunk volna a fájdalomba. De mindezen túl számunkra is gyötrő a tudata annak, hogy a legfőbb magyar teátrumot milyen kegyetlenül lerombolták.
Budapest színházainak sorában a Nemzeti magyar összetartozást jelentő eszménye mindegyiknél mélyebben gyökerezett. Hiszen itt játszott Szeleczky Zitától Gózon Gyulán át Sinkovits Imréig a hazai teátristák színe-java. Nem véletlenül nevezték el 1920-ban Blaha Lujzáról a teret, ahol állt.
Ó, a Blaha! A mai tér. Az üresség metaforája, amely 1965 óta javarészt csak a problémákat szüli, s amely jelenleg semmit sem őriz a hajdanvolt színház nagyszerűségének emlékéből.
Halálra ítélt teátrum
A Kádár-rendszer alig palástolt magyarellenességének bugyrait tárják elénk azok a nemrég előkerült filmfelvételek, amelyek a Nemzeti Színház felrobbantását örökítették meg, s amelyek eszmeileg még értékesebbé teszik az épületről készült régi képeslapokat is. A híradófilmgyár hagyatékából a Nemzeti Filmintézet (NFI) soha nem látott felvételeket tett közzé, másrészt a kockákon a halálra ítélt teátrum meseszép belső tere is dokumentálva lett – a végzetes napok előtt.
Az ismeretlen operatőrhősök titokban készítették el a felvételeket, amelyek örökül hagyták nekünk azt az érzést, amelyet hatvan évvel ezelőtt még átélhetett a látogató, amikor utoljára belépett a monumentális Nemzetibe, annak mérhetetlenül pazar és sokat megélt belső terébe, amely a világban bárhol megállta volna a helyét.
Éppen ezért a filmesek által átélt sokk valósággal átszivárog a képkockákon. Kiváltképp, amikor a kamera egy adott pillanatban a „Hiszek Magyarország feltámadásában!” díszes falfeliratot veszi a mennyezeten. Azt a mondatot, amelyet hivatalból üldözött a rendszer, s amely még ma is megvetett eszményt testesít meg bizonyos (színházi) csoportok körében.
