Balázs D. Attila
A román szélsőségesség nem ismer határokat. Mindez közhelynek tűnik, ám történelmi vetületben bátran kijelenthető, hiszen az „első körös”, XVIII. századi magyarellenes etnikai tisztogatások óta már többször szembekerült egymással a két nemzetiség, döntő részt mi húztuk a rövidebbet. A dákoromán eredetmesén nyugvó sovinizmus viszont nemcsak a dokumentált pogromokban mutatkozott meg, hanem számos más, újabb kori jelenségben is. Mindez különösen érdekes a nemrég lezajlott romániai elnökválasztás tükrében.
Románia lakossága a május 18-i elnökválasztáson döntött: nem a nyíltan magyarellenes jelöltet, az úzvölgyi temetőgyalázás vezéralakját, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) elnökét, George Simiont ülteti – most – az államelnöki székbe, hanem a „fékezettebb habzású”, liberális politikust, Nicușor Dant. Előbbi szélsőséges jelölt a politikai sarlatán Călin Georgescut juttatta volna miniszterelnöki posztra, míg a másik vélhetően azt a háborúpárti Ilie Bolojant fogja kormányfővé tenni, aki nagyváradi polgármesterként a román diktátor, Ceaușescu után a leginkább elrománosította az egykor színmagyar partiumi várost.
Üldözött váradi apát
Akik abban a hitben ringatják magukat, hogy az erdélyi magyarság fellélegezhet, azt el kell keserítenünk. Május 19-én, egy nappal a romániai elnökválasztás döntő második fordulója után a Nagyváradi Polgármesteri Hivatal levélben felszólította Fejes Rudolf Anzelm váradhegyfoki premontrei apátot, hogy öt napon belül hagyja el váradi rendházát, amelyet 1997 óta hivatalosan használ, és amely mindig is a rend tulajdona volt. Azaz menjen, amerre lát, mert neki „nincs joga” ott tartózkodni. Mondja ezt annak az államnak a képviselője, amely az elmúlt évtizedek során mesterségesen változtatta meg Erdély városainak nemzetiségi összetételét, mindemellett fittyet hányt a nemzetközi jogokra.
Ennek, a legsötétebb kommunista érára emlékeztető, önkényes nagyváradi lépésnek ugyanakkor súlyos, de a magyar közvélemény előtt alig ismert előzményei vannak. A Nagyváradon 1130 óta jelen lévő szerzetesrend jó ideje perben áll a román állammal. Számos kisebb-nagyobb elorzott épületük mellett azt az impozáns nagyváradi főgimnáziumi épületkomplexumot is szeretnék visszakapni, amely a kolostorépülettel szerves egységet alkot. De az állam nem enged, ahogy a fehér kanonokok sem.
Mint a főtisztelendő atya írta: „E felszólítás súlyosságát nem csupán az adja, hogy személyemet célozza, hanem az, hogy kérdésessé teszi egy pápai jogú, reguláris kanonokrend jogállását, megszentelt életformáját és annak helyhez kötöttségét, vagyis azt az alapelvet, hogy a szerzetesi jelenlét nem választható el a szakrális tértől, ahol hivatása kibontakozik.”
Nagyváradiként meg sem lepődöm, mert Bolojanék eddig is így intézték a dolgaikat: a koronavírus-járvány idején – a kijárási tilalmat kihasználva – a premontrei rendház szomszédságában, a képeslapunkon szereplő épületek mögött egy nap egyszerűen lebontatták a perben szereplő gazdasági épületeket, majd az önkormányzat ideépített egy óriási garázsépületet.
Ez annak a városnak a kellős közepén történhetett meg, ahol Erdély egyik legnépesebb, ám leghányatottabb sorsú magyar közössége él.
A Dnyesztertől a Tiszáig?
Ha szorosabban véve nézzük a romániai szélsőségesség tárgykörét, George Simion már 2019-ben kijelentette, hogy a Tiszától a Dnyeszterig tartó Románia visszaállítását tartja a legfontosabb céljának. E minden jogalapot nélkülöző expanzióban pedig benne lenne Nyíregyháza, Debrecen, de az ukrajnai Odessza, a Moldovai Köztársaság, valamint Bulgária északkeleti fele is.
Most 2025-öt írunk, és az AUR kommunikációja mit sem változott, a választási vasárnaphoz közeledve így különösen erősen dolgozott a magyar kollektív emlékezet. Hiszen elég 35 évet visszaugrani az időben a marosvásárhelyi fekete márciusig, a magyarellenes pogromig, amely akkor minden illúziót eloszlatott. Pedig magyarok és románok néhány hónappal azelőtt közösen takarítottunk el egy velejéig romlott diktatúrát, ám ezt Bukarest villámgyorsan ki akarta törölni a köztudatból.
A kijózanító fekete március
1990 véres marosvásárhelyi márciusa, amely román részről valójában emberiesség elleni bűncselekménynek tekinthető, csakugyan nagy törés volt, de az ekkor feltört szélsőségesség gyökereit még mélyebben és időben távolabb kell keresni. A XVIII. századi parasztfelkeléseknél, amelyeknek a magyargyilkos vezéralakjait, Horeát, Cloșcát és Crișánt a román közvélekedés ma is hősnek tartja, úgy ahogy Avram Iancut is. Amíg ez a narratíva élni fog a mai Románia területén, úgy vajmi kevés esély van az előrelépésre Erdélyben, hiszen ma már Trianon-napot is ünnepel a balkáni ország.
Sokatmondó tény, hogy Nagyváradon már a trianoni térképrajzoló, Emmanuel de Martonne is szobrot kaphatott a város centrumában – köszönhetően a fentebb említett Bolojannak. Fontos megjegyezni, hogy e szimbolikus jelentőségű emlékmű 2019-es felavatásakor a következő mondat hangzott el a Bihar megyei prefektus, Ioan Mihaiu szájából: „E szobor nem a földrajztudósnak, hanem a geopolitikusnak tiszteleg, akinek köszönhetően Temesvár, Arad, Nagyvárad és Szatmár visszakerült Romániához.” Így él és virul a fejekben manapság is a dákoromán kontinuitás hamis meséje.
Az 1784-es erdélyi román parasztfelkelés, valamint az 1848–49-es erdélyi magyarirtások réme Trianon idején, sőt már évekkel azelőtt elkezdett kísérteni. Elég az 1916-os évre gondolni, amikor váratlan támadás érte Magyarországot a fiatal román államalakulat részéről, vagy 1919-re, amikor már ténylegesen be is köszöntött Erdélyben az új (rém)uralom. A román szélsőségesség ugyanis már ezekben az években is számtalan formában megmutatkozott.
Trianoni fokozatok
Kalonday Pál II. válasz a Román Nemzeti Komiténak – Elnyomtuk-e az oláhokat Magyarországon? című, 1919-es kötetében részletesen elénk tárja azt az esetet, amikor vérfürdőt rendeztek Aradon román provokatőrök, akik a Nagy-Románia létrejöttében kulcsszerepet játszó Berthelot tábornok aradi szállodai szobája előtt román trikolóros felvonulást szerveztek, hogy a tudatlan francia így „román városnak higgye Aradot”. Ekkor történt meg, hogy a „román önérzet” nem bírta elviselni az egyszeriben ugyanott feltűnt magyar lobogókat, ezért rálőttek a piros-fehér-zöldet védő népre. Az összeütközésnek négy halottja és 15 sebesültje volt.
Ez volt a szélsőségesség nyitánya csak Aradon, amelynek egyrészt a megszállás lett a folyománya, másrészt az, hogy gyorsan beindult a város etnikai szerkezetének átalakítása, ezzel párhuzamosan a magyar nyelv háttérbe szorítása. Jelen esetben egyedül a város magyar nevén nem változtattak furcsa okból (persze románul másként hangzik az, hogy Arad). Szemben Nagyváraddal, ahol a kilencven százaléknál is nagyobb magyar lélekszámra való tekintet nélkül átnevezték a várost Oradea Maréra.
A szélsőségesség – a Partiummal, Máramarossal és a Bánsággal megtoldott Erdély elcsatolása mellett – a városok és a falvak kíméletet nem ismerő átnevezésében mutatkozott meg először.
Mindezt számos épületrombolás és -kisajátítás, közterületi szoborelmozdítás is követte, az erdélyi magyarság pedig másod-, sőt inkább harmadrendű polgárrá vált, ami egyenes utat jelentett a legdurvább megaláztatásokig, kisemmizésekig.
Magyartalanított képeslapok
1920 után egyszeriben megszűnt az erdélyi képeslapok aranykorszaka is. Magyartalanított és képileg cenzúrázott kiadások sora jelent meg, egyes települések esetében pedig még a kétnyelvű képeslapokra sem tartottak igényt, csak a románra. Sok olyan gyűjtő van, aki egyszerűen megveti ezt a korszakot, ódzkodik tőle, és nem is keresi az ekkor kiadott erdélyi képes levelezőlapokat. Magam is be kell valljam, valóban megrázó ezeket a példányokat kézbe venni, mert az elnyomás kísértete átérzik rajtuk. Egyszerűen fájdalmas tanulmányozni őket, hiszen nemcsak a bélyegzők és a bélyegek lettek mások rajtuk, de a címzések is, a levelek tartalmáról nem is beszélve.
Hasonló sokkot élhetett meg az is, aki frissében kaphatta kézhez azokat a magyarországi képeslapokat, amelyek a brassói millenniumi emlékmű, a híres Árpád-szobor elleni, 1913-as román merényletről készültek. Ezek az első olyan magyarországi képes levelezőlapok, amelyek a rombolásba oltott román szélsőségességet dokumentálták, mert mint a rendőrségi nyomozásokból kiderült, a merényletet egy besszarábiai oláh kém, Ilie Cătărău és két társa követte el. Amúgy nem sikerült felelősségre vonni őket, a tettét egy évre rá bevalló Cătărăut a román titkosszolgálatok Oroszországba szöktették.
Léteznek ugyanakkor olyan világháborús lapok is, amelyeken az 1916-ban Magyarországra betört román hadsereg székelyföldi pusztításai láthatók. Csíkszeredáról több típusú ilyen dokumentumértékű, de ma már ritkaságnak számító lap jelent meg figyelmeztetésül.
Ha átlépünk közvetlenül a Trianon utáni időkbe, nem mehetünk el a kolozsvári Mátyás-szoborról készült „új” képeslapok mellett sem. A húszas években kiadott példányunkon már a hátlap is hirdeti, hogy ez bizony már România, a levelezőlapot pedig itt már Cartă Postală-nek kell írni és mondani. Mint látszik, nagy királyunk szobra alatt már le is cserélték a régi magyar feliratot, ahogy leverték a Szent Korona domborművét is ugyanitt. Mátyás nevét is „lecserélték” Matei Corvinra. És mint tudjuk, az összmagyarság egyik legfontosabb szoborcsoportjának meggyalázása és politikai haszonszerzés céljából történt elrománosítása a szélsőségesen magyarellenes kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar idején hágott a tetőpontjára az 1990-es években.
A második világháború utáni lapkiadás Romániában is központosított lett, ahogy a kommunista Magyarországon. A kolozsvári képeslapok is ily módon készültek, ahogy az a hetvenes évekbeli példány is, amely ha ehhez hasonló mozaikformában jelent volna meg a békeidőkben, akkor az alábbi feliratokat hordozta volna: 1. Sétatéri Kioszk, 2. Bánffy-palota, 3. Mátyás király szobra a Státus-palotákkal… a negyedik kép pedig értelmezhetetlen lett volna a grandomán román ortodox templommal, amely még sehol nem volt 1920 előtt.
Újraaktivált bombák
Ám a kincses város valódi múltjára fittyet hányó, kommunista városcímeres lapon ezek a nevek olvashatók románul és franciául, de magyarul már véletlenül sem: 1. Cazinoul 2. Muzeul de Artă 3. Statuia lui Matei Corvin 4. Piața Victoriei. Azaz Kaszinó, Művészeti Múzeum, „Matei Corvin szobra” (a talapzat felirata időközben Mathias Rexre változott) és Szabadság tér. Utóbbin feltűnik az erdélyi városok szélsőséges etnikai átalakításának egyik legfőbb alappillére, a közvetlenül Trianon után, 1923-ban emelt román ortodox katedrális, amelyből szinte minden nagyobb erdélyi magyar többségű városba pottyantottak egyet a „semmiből” beáramló új néptömegek számára.
Egy a kolozsvári monstrumhoz megszólalásig hasonló görögkeleti ortodox templommal találkoztak 1940-ben a bevonuló honvédek Marosvásárhely főterén is. A visszatért Észak-Erdélyt végigfotózó Weinstock Kiadó lapját elnézve olyan tájidegen a balkáni épület a székely főváros évszázados épületei között, mint egy másik bolygóról itt landolt űrjármű. Pedig nem az, hanem időzített bomba: a hagymakupolás honfoglalásé, amelyet a későbbi évtizedekben újraaktiváltak. Jól látták a kis időre visszatért Marosvásárhelyen, hogy ez az álcatemplom maga a szélsőség szimbóluma, s amolyan elrettentési célzattal készült róla e képeslap is.
A román szélsőségről minden politikai korrektség nélkül tudósító nagyváradi lapunkat már a csonka országban adhatták csak ki az 1920-as évek derekán. Ez az egyik legnagyobb becsben tartott gyűjteményi darabom erős dokumentumértéke, valamint kendőzetlen őszintesége miatt.
A fent említett Ilie Bolojan magyarellenes lépései után szintúgy ki lehetett volna adni egy hasonló párosított felvételt, ugyanis a jelenlegi ügyvivő államelnök, akiből most már könnyen miniszterelnök válhat, minden magyar szoborállítási kezdeményezést elkaszált Nagyvárad főterén, helyette teleszórta szélsőségesen magyarellenes személyek szobraival az egykori Szent László teret és a város több más közterét is. Ferdinánd román király lovasszobrát is újra felállíttatta.
Ő volt az, aki alig másfél évtizede a szó szoros értelmében beszántotta a váradi kis Házsongárdot, az Olaszi temetőt, megfosztva a helyi magyarságot legrégebbi történelmi sírkertjétől. És ő, valamint kormányfővé jelölője számított most a legkisebb rossznak a választáson.
Hogy mindezek fényében milyen megpróbáltatások várnak a közeljövőben az erdélyi magyarságra az őshonos kisebbségi jogokkal mit sem törődő Európai Unióban, azt talán könnyen meg lehet jósolni. Ahogy azt is, hogy vélhetően harcosabb idők jönnek, mert az AUR sem fog eltűnni. Az anyaországnak sokkal erélyesebben kell majd fellépnie az egyre sebezhetőbb erdélyi magyarsággal szembeni kihágások ellen.
Na de – még mielőtt minket, magyarokat vádolnának meg szélsőségességgel, hogy itt lajstromba vettünk néhány vitathatatlan magyarellenes tételt – fontos leszögezni: Bukarest soha, semmilyen körülmények között nem kért eddig bocsánatot a magyar féltől az elmúlt 250 évben történt kegyetlenkedésekért.
