A kommunizmus időszakában vált sajnálatos „divattá”, hogy a Magyarországra érkező külhoni magyarokat lerománozták, leszlovákozták, leszerbezték, leosztrákozták. A téma vonzerejét és a nemzetrészek közötti kapcsolatok kibeszéletlenségét jól mutatta, hogy Lakatos Mihályt, intézetünk szenior kutatóját és Nagy Koppány Zsolt írót telt ház várta az MCC debreceni képviseletén, az Aranybikában október 14-én.
A Magyar Összetartozás Intézetének debreceni rendezvénye olyan jelenségre helyezte a fókuszt, amely a kommunizmus regnálása idején ütötte fel a fejét, és amelyet az előadó röviden románozásnak nevezett. A jelenség lényege, hogy a Magyarországra érkező – többek között – székelyeket az anyaország némely lakói románként aposztrofálják, vagy egyenesen román etnikumúként tartják/tartották számon. Az érintetteket ez rendszerint felháborítja, hiszen e megnevezés a székely közösség egész éthoszát kérdőjelezi meg, azt az éthoszt, amelynek egyik legfontosabb összetevője a magyar nyelv és a magyar identitás megőrzése a legnehezebb történelmi-politikai-társadalmi körülmények között is – és az ezért való áldozatvállalás.
Egyúttal épp abból a közösségből rekeszti ki a székelységet, amelynek nyelvét beszéli, abból a nyelvből, amelyen egész kulturális identitását felépítette, amelyet saját szellemi erőforrásaival évszázadok óta gyarapít, és amelynek presztízsét hozzáadott értékeivel növeli. Arról már nem is szólva, hogy ez a szóhasználat és átkategorizálás olyan idegen közösségbe „tolja át” a székelyeket, amely az utóbbi száz esztendőben mindent elkövetett, hogy asszimilálja őket.
Ami demokratikusan „jár”
Lakatos Mihály előadásában arra vállalkozott, hogy megvizsgálja: miként viszonyult az anyaországi társadalom az eltelt száz esztendőben a határon kívül rekedt nemzetrészekhez, magyarán: miként jutottunk el az „erdélyi véreink”-től a „románozásig”. A „románozás” megnevezés valójában gyűjtőfogalom, hiszen az idegen etnikumúként (szlovákként, szerbként, ukránként stb.) való megnevezés sajnos demokratikusan kijár a felvidéki, délvidéki, kárpátaljai stb. magyaroknak is.
Egyfajta ellenhatásként, mondta az előadó, különösen a szomorú emlékű 2004. december 5-i népszavazás óta a nemzeti identitására különösen érzékeny székelység körében megjelent a „táposozás” jelensége, amely az anyaországi magyarok és a székelyek életformája közötti vélt vagy valós különbségeket nagyítja fel, figurázza ki.
Hóvihar a menedékháznál
Lakatos Mihály Duray Miklós felvidéki magyar író és politikus 2010-ben írott tanulmányát is idézte, amelyben a szerző az alábbiakat állapította meg:
A magyar nemzetrészek közötti viszony az előadó által „a fordulat és a szép remények kibontakozása évének” nevezett 2010. esztendőtől kezdődően változott meg gyökeresen, amikor az anyaországban olyan kormány került hatalomra, amely a nemzet határok fölötti újraegyesítését tűzte ki céljául.
Húsba vágó témák
Nagy Koppány Zsolt író az est második felében A vendégmunkás (és a) dalai című könyvéből olvasott fel részleteket. A székely vagy álarchaikus nyelven megszólaló, kaján szövegek humoros módon és történetekbe ágyazva járják körül a világba vetettség, a kivándorlás, a makacs megmaradás, egyszóval a kisebbségi sors toposzait. Bár mindezek komoly és a hétköznapi élet szintjén is húsba vágó témák, az irodalmi köntös, amelybe a jó humorú szerző öltöztette őket, gyakran váltották ki a közönség derültségét.
