A szobor marad!

Nagykároly tavaly áprilisban azzal került be a sajtóba, hogy Novák Katalin köztársasági elnököt feldühödött, skandáló román tömeg fogadta a Kölcsey-szobor avatásakor. Valóban ekkora a román–magyar ellentét a határ közelében fekvő, méltatlanul alulértékelt városkában és környékén? Utánajártunk.

Földből kitépett gyökerek, szilánkosra tört gallyak, földhányások fogadják az embert, ha gyanútlanul letér az aszfaltról, és tovább döcög autójával a semmibe vesző dűlőúton. Mintha tüzérségi tűz sepert volna végig a tájon: az ütött-kopott kőoszlop körül árkok, kráterek – a pusztítás felelősei meg közönyösen üldögélnek kisteherautójuk árnyékában, és szendvicsüket majszolják. Kezemben kamera, gyanakodva kérdik, ki küldött. Én küldtem magamat, mondom. Hogy teljesebb legyen a zűrzavar, borzas hajú fickó jelenik meg a színen, körberohan, megrugdossa az akácfagyökereket, pattogó utasításokat osztogat, majd visszaugrik kocsijába, és elporzik. 

A szürke obeliszken kívül semmi nem utal arra, hogy a magyar történelem egyik meghatározó helyszínén járunk. A napsütésben remeg a levegő a látóhatárig terpeszkedő síkság fölött, vadkacsaraj evickél át fölöttünk, és a hamisítatlan alföldi tájképet csak a görögkeleti templom körvonalai törik meg a távolban. A közelben meg olyan építmény áll, amely hatásosan fokozza a fronthangulatot: a nyerstégla kocka teteje nyomtalanul eltűnt, nincsen sem ajtaja, sem ablaka – ez a Domahídi vasúti megálló. Ha visszaugrunk háromszáz évet, akkor pedig történelmünk nagymajtényi állomása, II. Rákóczi Ferenc fejedelem kuruc serege itt rakta le a fegyvert 1711. április 27-én Károlyi Sándor vezetésével. Pontosabban esze ágában sem volt lerakni, csak hadizászlóit szúrta a földbe, majd teljes fegyverzetében szabadon és méltósággal távozhatott – nem éppen úgy, mint 1849-ben Világosnál a honvédhad.

Elgazosodott senki földjén

Itt állunk tehát a majtényi síkon, húszpercnyi autóútra a román–magyar határtól, jó tíz percre Nagykároly városától. Abban a zónában, amely

Partium. Már nem Magyarország, még nem Erdély. Elvont, lappangó sáv az anyaországiak, de még tán a székelyek térképén is. Lapos táj, ahol Petőfi Sándor élvezettel utazgatott és lelt élete szerelmére. Egyik részén az ecsedi láp uralkodott ma már felfoghatatlanul gazdag élővilágával és népi műveltségével. Valamivel arrébb mély polgári szellemmel és művészi érzékkel átitatott városok nőttek ki a pusztából, mint amilyenek a „Nagyok”: Nagyvárad, Nagykároly vagy Nagybánya. Nem kisebb figurák láttak napvilágot a Partiumban, mint Ady Endre, Arany János, Bartók Béla, Dsida Jenő, Kaffka Margit, Kazinczy és Kölcsey Ferenc, Németh László vagy Tóth Árpád. Egyszóval a magyar kultúra sűrítménye volt valaha ez a vidék – Trianon óta azonban az elrománosítás és a magyartalanítás mintagazdasága.

Saját erőből, saját költségen

Kell ezért némi felderítő munka és szerencse ahhoz, hogy elvergődjünk a majtényi emlékoszlopig, mivel nincs nagy dobra verve, hogyan lehet rálelni a puszta közepén. „Ennél elhanyagoltabb emlékművet még soha nem láttam eddigi szoborfotózós tevékenységem során” – olvassuk a szemrehányó internetes kommentet a kőoszlop fotóit közreadó honlapon. Mielőtt körbeszaladná a feldúlt területet, és kocsijába pattanna, érdeklődésünkre a borzas úriember azt mondja, ez a mondat akkora szégyen volt számára, hogy nem hagyhatta tovább pusztulni az obeliszket, és összekürtölt tucatnyi vállalkozót, főleg nagykárolyi magyar ajkú svábokat, hogy összedobják a munkát és a költségeket. Ki munkásbrigáddal, ki építőanyaggal, ki pénzzel járult hozzá az emlékhely rendbetételéhez, magyarázza Mold Marius, akinek pénzváltó üzletei vannak Nagykárolyban, és már vagy harminc éve utcai virágárus a városközpontban, most is a standjától ugrott ki ide körülnézni.
Nem mellesleg ő volt az, aki megtalálta és megmentette Munkácsy Mihály festőművész nagyapjának és bátyjának a sírját a közeli Kaplonyban, ő maga fúrta át az egykori nagykárolyi vármegyeháza félméteres falát, és csavarozta föl belülről az itt főjegyzősködő Kölcsey Ferenc emléktábláját – csak hogy egy kósza nacionalista ne tudja letépni onnan. És még sorolhatnánk, mi mindent tett Mold úr saját erőből és saját költségen a partiumi magyar emlékek megmentéséért. 

– ezt már Nagykároly keménykötésű polgármestere, Kovács Jenő mondja. A városka egyik legfőbb nevezetességében, az egykori Arany Szarvas fogadóban, a mai polgármesteri hivatalban beszélgetünk, méghozzá abban a szobában, ahol Petőfi Sándor 1846 őszén megszállt, majd az első adandó alkalommal belekötött a vármegyei urakba, akik kis híján rövidre zárták a költői életművet az ólmosbotjukkal. Az „undok” nagymajtényi békekötés miatt dohogó Petőfi ugyanis az étteremben lehazaárulózta a környék jótevőit, a Károlyi grófokat szépapáig visszamenőleg. A polgármesteri szobától néhány hivatali helyiségre van az a díszterem is, ahol a forrófejű költő az incidenst követő megyebálon a táncoló párok között botladozva megpillantott egy 17 éves szépséget, és csak annyit mormolt maga elé: „Az a lány az enyém.” Szendrey Júliának hívták a hajadont, akit nem egészen három év múlva Segesvárnál tettek a nemzet özvegyévé a kozákok. – A sváb ember dolgos ember – terel vissza a jelenbe Kovács Jenő. – Sikerült ezt a mentalitást nekünk, magyaroknak is átvennünk, de még a románok is erre törekednek, ezért fejlődik jobban Nagykároly, mint más vidék. 

Ha a határ menti kisváros utcáin sétálunk, valóban szembeötlik, hogy Nagykároly valahogy más, mint a térség többi települése. Bár feltűnnek viharvert épületek is, a ma „1 Decembrie 1918” nevű, kockaköves főutca maga a megtestesült monarchiabeli békeidő: ragyogó szecessziós paloták és századfordulós jómódról tanúskodó földszintes házak váltogatják egymást. Vadgesztenyefasor kíséri a járókelőket az utca bejáratát őrző, szépen felújított Kalazanci Szent József római katolikus templomtól az utca másik végén, a park rejtekében strázsáló, ugyancsak látványosan rendbe tett Károlyi-kastélyig. Ahogy a környező kisebb-nagyobb utcák és terek is a régi Nagykárolyt őrzik. Többek között a szerény kis házzal, amelyben nemcsak Kaffka Margit írónő, de Jászi Oszkár politikus is született. Vagy a piarista gimnáziummal, ahol Vasvári Pál, Jászi és Ady koptatta a padot. Vagy a csodálatos nagyzsinagógával, amely ma kísérteties galambtanya. Vagy a rengeteg új köztéri szoborral, amelyet mintha skatulyából húztak volna ki, olyan frissek és pedánsak. Mint például Ligeti Antal festőművész múlt év elején állított büsztje. Vagy a város védőszentjéé, Szent Flóriáné, amelynek újraöntése is Mold Marius ötlete és költsége volt. Vagy éppenséggel Kölcsey Ferencé az egykori Arany Szarvas fogadó előtt, akinek monumentális nagykárolyi szobrát Trianon után a berendezkedő románság megcsonkította, lefejezte, majd beolvasztotta, úgyhogy újjáalkotott emlékművének 2023. áprilisi leleplezése történelmi adósságot törlesztett. 

És ezt néhány román szélsőséges – mint az úzvölgyi handabandázók itt is feltűnő hangadója – sem tudta megakadályozni, akik minden követ és kolompot megmozgattak, hogy megzavarják Novák Katalin köztársasági elnök asszony avatását.

De még a megyei közigazgatás sem tűrhette azt a skandalumot, hogy a magyarok a maguk múltjával maszatolják össze a jelent, és több ezer lejjel bírságolta meg a nagykárolyi önkormányzatot, kifogásolva, hogy a szobor talapzatán lévő Himnusz-sor – „Nyújts feléje védő kart” – csak magyarul szerepel, románul nem. Végül a köztéri alkotás teljes eltávolítását követelte. „A szobor marad” – ez volt Kovács Jenő tömör válasza. 

Míg a legutóbbi, 2021-es népszámlálás szerint Szatmár megye 330 ezer lakosából 110 ezer a magyar etnikumú (és 3722 a magát németnek valló), addig az egykori szatmári (vár)megyeszékhely, Nagykároly alig 19 ezer lakosából 9712-en vállalták magyarságukat, a szűk többség. Ez még ahhoz képest is etnikai erőt és jelenlétet mutat fel, hogy 1910-ben a városka – vagy kétszáz román és hatvan német lelket leszámítva – színmagyar volt…
– Mi, magyarok jól érezzük magunkat Nagykárolyban, ma is teljesen magunkénak érezzük a várost – vallja Hágó Attila Nándor, a Nagykárolyi Városi Múzeum igazgatója. A Károlyi-kastély egyik tágas és napfényes toronyszobájában, a régész szakember birodalmában vagyunk, évszázados térképek, könyvek, kardok között. Az ablakokból a gondozott kastélyparkra látni, ahol turisták, iskolából hazafelé ballagó diákok és babakocsis nagymamák róják az ösvényeket. – A szépkorúak mind tisztában vannak a város történelmi, irodalmi, kulturális múltjával, sőt ők a régi utcaneveket használják, hiába változtak meg ezek az elmúlt évtizedek során. 

Hágó Attila Nándor szerint ugyanakkor a nagykárolyi románságnak is megvan itt a múltja, főképp azoknak a családoknak, amelyek még a Károlyi grófok különböző korszakaiban érkeztek ide. Ők harmóniában, békességben élnek a magyar közösséggel. Mint a muzeológus mondja, az elmúlt években több alkalommal volt példa arra is, hogy a helyi képviselő-testület román tagjai koszorúztak március 15-én a Petőfi-szobornál tartott megemlékezésen. 

Még mindig magyar város

Nagykároly valahogy valóban más, mint a térség többi települése. Az utcákon sűrűn hallani magyar szót, látni magyar feliratokat, és a belváros eredeti, lakótelepekkel vagy hagymakupolákkal szét nem zúzott arculata még élő szövet, nem turistaskanzen, mint Kassa vagy Késmárk, Brassó vagy Kolozsvár, ahonnan már fájóan hiányzik az alapító atyák lelke és lelkülete. Nagykároly még mindig magyar város, ami különösen nagy fegyvertény a román–magyar határ menti zónában, ahol az impériumváltás után nagy gondot fordítottak a magyar tömbök széttördelésére, a színromán telepes falvak megalapítására, hogy afféle etnikai ütközőzónát hozzanak létre a revízióra áhítozó Magyarország és a trianoni döntés területnyereségeit szíves örömest Debrecenig és a Tiszáig kiterjesztő Román Királyság között. Ez a stratégia olyannyira hatásos volt, hogy a magyar Alföld leszakított keleti nyúlványain az őslakos magyarság a legtöbb helyen ma már csak ingatag helyzetű kisebbség.
De nem így Nagykárolyban.
Pedig kulturális gazdagsága ellenére a fénykorában sem volt különösebben jelentős város. „Gömbakáczos, néhol még kissé falusias jellegű utczáival barátságos benyomást és otthonos érzést támaszt; rideg bérkaszárnyák nincsenek benne, csak itt-ott látunk egy-egy emeletes köz- vagy magánépületet. Házai túlnyomóan földszintesek, árnyékos nagy udvarokkal és még nagyobb kertekkel s úgy szét vannak szórva, hogy toronyból nézve az egész város kertnek látszik” – olvassuk a Borovszky Samu-féle szatmári vármegye-monográfiában, ahogy azt is, hogy akkoriban jó 15 ezer lakosa négy helyi megjelenésű – természetesen magyar nyelvű – hírlapot el tudott tartani. Talán nem véletlen, hogy a bibliafordító Károli Gáspár is itt született…

Károlyiak az ősidőktől

És talán az sem véletlen, hogy az egyik legjelentősebb, legfényesebb magyar főnemesi család, a Károlyi família is innen veszi eredetét, de még a nevét is, egészen az ősidőkig visszanyúlva. A Nagykárolytól pár percre fekvő Kaplony falu volt ugyanis a honfoglaláskor nyert ősi birtokmag: a Kond vezér fiától származó Kaplony nemzetség itt alapította meg monostorát, majd magát Nagykárolyt is, ahonnan aztán ma is használatos nevét vette. Errefelé minden kicsit is megmunkált kő vagy megművelt rög a Károlyiak nevéhez fűződik, akik innen elrugaszkodva aztán kastélyokkal, palotákkal, templomokkal és a közjót szolgáló épületekkel hálózták be a Kárpát-medencét a felvidéki Tótmegyertől a dél-alföldi Nagymágocsig, Füzérradványtól a mai budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumig. A szatmári békét megkötő Károlyi Sándor kezdte meg a svábok betelepítését, hogy „javítsa” a katolikusok arányát a túlságosan megerősödött protestánsok kárára, ahogy az 1944 előtt virágzó zsidó közösségeket is a grófok alapozták meg XVIII. századi telepítéseikkel. A Károlyiaknak persze mára szinte írmagjuk sem maradt a Kárpát-medencében.

Nagykároly gyökérzete tehát mélyen fúródik a történelembe, a várost nem olyan könnyű elszakítani identitásától. Olyannyira nem, hogy itt még az asszimilációs nyomás is kicsit másképpen működik:
– Az én feleségem román asszony – mondja Kovács Jenő polgármester –, mindkét gyerekem református, az egyik unokám református, a másik katolikus. A feleségem minden vasárnap elkísér a református templomba. Az asszimiláció működhet így is. Én ezt nem is tartom asszimilációnak, hiszen mindig oda fognak csapódni az emberek, ahol biztonságot és hasznot éreznek. Itt több román tanult meg magyarul, mint ahány magyar nem tud románul. Nem szabad csak egy irányból nézni ezt a dolgot, be kell látni, hogy a sovinizmus, a nacionalizmus frusztráltság.

És a magyarországiak sajnos elég gyakran igyekeznek ez utóbbiról meggyőzni a nagykárolyiakat. Az egyik belvárosi szálloda recepciós hölgye meséli, hogy volt olyan fiatal budapesti házaspár vendége, akik beszélgetés közben az ő egyik mondatát szó szerint elismételték utána, csak hogy érzékeltessék, hogyan kellene ezt helyesen elmondani magyarul. E sértő históriát a hölgy persze szép, szabatos és ízes magyarsággal idézi fel, hozzátéve, hogy az anyaországiak ma sem tudták kinőni az itteni magyarok „lerománozását”, a lekezelő modort. Ő sem akar igazságtalan, bántó dolgokat mondani, de néha úgy érzi, a nagykárolyiak talán még magyarabbak, mint a határ túloldalán, hiszen nekik mindennap meg kell küzdeniük a magyarságukért.

Se kint, se bent

Az anyaországi turisták máskülönben sem kényeztetik el Nagykárolyt és művelődéstörténeti vonzáskörzetét. Elsősorban románok érkeznek ide, ők is főként üzleti utazók, akik a környékbeli nagy cégekhez jönnek, mint amilyen például a Continental német autóipari konszern helyi üzeme, és mellesleg rácsodálkoznak a városka épített örökségére. A szállodában engem is felhevülten győzköd egy fiatal román üzletember, hogy semmiképp ne hagyjam ki a kaplonyi Károlyi-kriptát, mert neki még ilyen lenyűgöző élményben nem volt része…
– Nálunk kulturális sokkot lehetne kapni, hiszen városunk a magyar kultúra, irodalom, történelem kivételes találkozási pontja – mutat rá Bikfalvi Zsolt, a „Gróf Károlyi” Kulturális Idegenforgalmat Népszerűsítő Alapítvány vezetője. – A magyarországiak azonban nem töltenek nálunk egy-két óránál többet. Idén februárban voltunk a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara által szervezett kiállításon a Bálnában az idegenvezetők világnapja alkalmából, ott azt tapasztaltunk, hogy a látogatók hetven-nyolcvan százaléka szinte nem is hallott Nagykárolyról vagy a Partiumról. Igaz, a Belső-Romániából érkezők közül meg néhányan azt gondolják, Nagykároly Magyarországon van…

Se kint, se bent. Nincs könnyű helyzetben a peremvidékek ütközési pontjára sodródott Nagykároly, amely mégis fejlődő, történelmi örökségét fenntartani, sőt megújítani képes városka. Magyarsága erőteljes, románsága békés és együttműködő (leszámítva az élő fába is belekötő néhány békétlent), belvárosi utcái hangulatosak, lovagvárakat idéző kastélya igazi látványosság, és a környék megszámlálhatatlan célpontot rejt – még ha csupán egy izgága, kötözködő poéta lábnyomait akarnánk követni, akkor is. Már csak az anyaországiak egy részét kellene meggyőzni arról, hogy a nemzeti kultúra szállásterülete sokkal, de sokkal szélesebb, mint amiről álmodni mernének. 

(Borítókép: A nagymajtényi emlékmű. A szerző felvétele)

Forrás: Mandiner