Balázs D. Attila
Október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján Kárpát-medence-szerte megemlékezünk az 1848–49-es polgári forradalmunk és szabadságharcunk leverése után kivégzett aradi tizenháromról. A 175 évvel ezelőtt történt események misztériumát a nehéz évtizedeket túlélő antik aradi magyar képes levelezőlapok mindmáig hűen őrzik.
A klasszikus magyar képeslapkiadás – amelyet sajátos egységessége alapján amolyan őshungarikumnak is tekinthetünk – mindig a legnagyobb tisztelettel foglalkozott az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc témájával. A tizenhárom aradi vértanú emlékét természetesen mindig az aradi vonatkozású lapok képviselték a leghitelesebben.
Arad erős magyar identitása
A Maros-parti Arad fejlett európai nagyvárosként jelenik meg a XIX. század végi és XX. század eleji klasszikus képeslapokon. Széles utak, impozáns épületsorok, gyárak és mindenekfelett erős magyar identitás jellemzi. Mi sem volt természetesebb ennél akkoriban, hiszen a városnak 1910-ben 63 ezer lakosából mintegy 47 ezer volt magyar, ugyanakkor mindössze tízezret tett ki a román népelem. Éppen ezért talán
Zala György remekművét 1890-ben avatták fel Arad egyik legszebb pontján, a Szabadság téren a tizenkét vértanú tábornok és egy vértanú ezredes emléke előtt tisztelegve. A vármegyeszékhely szimbóluma lett e szoborcsoport, amelynek központi alakja, a hazát jelképező Hungária, valamint az Ébredő szabadság, a Harckészség, az Áldozatkészség, illetve a Haldokló harcos allegorikus szobra mellett a talapzaton megtalálható volt az aradi tizenhárom bronz domborműve is.
A plakettek kivehetőek az itt látható három azonos témájú, de igen különböző „történelmi hátszelű” képeslapon is. Bár mindhárom antik lap a Szabadság-szobrot ábrázolja, mindegyik másról mesél. A legrégebbi képes levelezőlap 1900-ban, tíz évvel a szoborcsoport avatása után kelt útra Magyarországról Hollandiába.
Az úti célnak nincs különösebb jelentősége, ellenben e példányt a németországi Drezdában adták ki ékes magyar feliratokkal. A századforduló környékén még nem volt annyi magyar kiadó, mint a későbbi években, ezért néha „képeslapimportra” szorítkoztunk.
A Szabadság tértől az Avram Iancu térig
A másik, csipkézett szélű lapunkat már a hajdani Eötvös utcai könyvkereskedés adta ki helyben, valamikor 1910 táján. Ám ha megvizsgáljuk, könnyen észrevehető, hogy ezen az aradi relikvián bizony csúnyán átnyargalt a történelem. A román megszállás utáni magyarellenes cenzúra áldozata lett ez a lap is, mint megannyi társa. Példányunkról megpróbálták eltüntetni a „Vértanu szobor” feliratot, majd rányomtatták a tér új román nevét, a Piața Avram Iancut. Nagy divat lett akkortól a magyar városok legfőbb tereit, utcáit magyargyilkosokról elnevezni, mint amilyen Iancu is volt.
A szintén megszállt Biharba, egészen pontosan Gyantára (ott épp nyolcvan évvel ezelőtt történt egy szörnyű román genocídium) postázott küldemény hátlapjáról is megpróbálták eltüntetni az eredetileg odanyomtatott magyar „Levelező-lap” feliratot, de a helyi magyar kiadó jelzése mementóul mégis megmaradt. Talán épp ez a régi kiadó volt az, amely arra kényszerült, hogy a megmaradt készletéből használja fel lapunkat, amelyet még a magyar világban nyomtattak ki.
A bélyegző alapján 1924-ben adták fel, bár kissé elmosódott a bélyegkép. Mondanom sem kell, hogy még a bélyegzők állapota, steril formája, tintapacája is a balkáni világ beköszöntét mutatta akkoriban az ilyen és ehhez hasonló átplasztikázott képeslapokon.
Az évszám azért is döntő, mert az aradi Szabadság-szobrot, a régi magyarországi köztéri alkotások egyik legnagyobbikát és legszebbikét 1925-ben eltávolította az új hatalom. Az Ébredő Szabadság, a Harckészség és az Áldozatkészség veszedelmes eszménynek számított akkoriban.
Aradi szoborcsoport a vesztőhely árkában
A sors különös kegye óvta meg a szoborcsoport darabjait, pedig ugyanoda, az aradi vár árkába dobták őket, ahol vértanúink vesztőhelye is volt. A mestermű nyolcvan év múltán szabadult a fogságból magyarországi közbenjárással, addig megközelíthetetlen volt, hiszen az aradi vár még ma is katonai területnek számít.
Viszont a szoborcsoport ma már nem az eredeti helyén ékesíti a várost, mert jelenleg is a „román–magyar megbékélési park”, az egykori Tűzoltó tér lakója. 2004 óta farkasszemet néz egy sebtében felépített, művészetileg legalábbis kérdéseket felvető diadalívvel, amely alatt épp Avram Iancu és más román „felkelők” menetelnek, kiknek cselekedetei a legjobb indulattal szemlélve sincsenek összhangban a megbékéléssel. Amikor az aktuális aradi helyzetről írtam jó tizenkét esztendeje az Erdély Anno 1895–1944 című albumomban, titkon reménykedtem, hogy ez az áldatlan helyzet néhány év múltán talán változni fog. Ám minden maradt a régiben, a Szabadság-szobor ráadásul többször nemtelen támadás áldozata is lett azóta.
Harmadik képeslapunkat is a remény táplálásáért adták ki, igaz, már Budapesten, az összeszűkült ország fővárosában. Az ilyenfajta kiadásokat az aukciósházak pejoratív módon irredenta propagandalapnak szokták titulálni, ami meglehetősen lelketlen hozzáállás.
Ez a Trianon után kiadott, mártírjaink nevét is felvonultató ismeretterjesztő lap ugyanis pusztán őszinte művészeti alkotás, amely megtestesíti a „vérünkkel szentelt föld” visszatérésének vágyát s azt a jogot, hogy méltóképpen emlékezzünk aradi vértanúinkra. Hiszen a régi magyar képeslapok egyik nagy erénye éppen az, hogy sokszor kegyetlen és őszinte látleletet adnak az adott korról.
Az itt felvonultatott, sokatmondó aradi képeslapok csak a jéghegy csúcsát mutatják azon kiadások közül, amelyek az aradi tizenhárom előtt tisztelegnek. Magáról a Szabadság-szoborról is számos szebbnél szebb antik képeslapváltozat látott napvilágot a felavatás utáni évektől kezdve, amíg nem számított már tabunak a halálra ítélt műalkotásról beszélni. Éppen ezért Aradon járva mindig látogassunk el Hungáriához, merítsünk erőt „feltámadásából”, majd merengjünk el Kárpát-medencei feladatainkon, amikor végigtekintünk azon a félreeső parkon, ahová a megbékélés jegyében helyezte a nem éppen hálás utókor a régi Magyarország egyik legjelentősebb köztéri szobrát, amely a nemzeti felemelkedés és összetartozás egyik legfontosabb jelképének számít.
(Borítókép: Az aradi Szabadság-szobor. Forrás: Wikipedia)
