Csillagfordulások

Gudor András nyugalmazott református lelkipásztor regénybe illő figura: egész életében azért buzgólkodott, hogy sebezhető vagy éppen halálra sebzett erdélyi gyülekezetekben tartsa a lelket. Ha kellett, a paprikaföldeken görnyedt, mert megfogyatkozott hívei nem tudták eltartani a papot. És ha kellett, Erdély ellenséges szívében, Gyulafehérvárott csábította vissza a magyarokat. A november 27-én az Uránia Nemzeti Filmszínházban bemutatott film egyik legfontosabb állításait ő fogalmazta meg.

– A három évtizedes gyulafehérvári szolgálata alatt mit tapasztalt, hogyan emlékeznek a helyi magyarok Erdély Romániához csatolására?

– Néhány esztendeje, amikor közeledett december elseje, Erdély és Románia „nagy egyesülésének” ünnepe, felkeresett egy újságíró, hogy létezik-e még valaki Gyulafehérváron, aki élt már 1918-ban is, és képes visszaemlékezni a történelmi eseményekre. Mondottam neki, hogy van itt egy 101 éves néni, aki látni ugyan nem lát, ellenben józan gondolkodású, de ne ajtóstul rontson be hozzá, hanem gyerekkorától kezdve faggassa őt lépcsőzetesen. Így is tett, a gyerekkortól, a vasutas édesapától eljutottak szépen 1918-ba, a néni 18 éves korába, s akkor feltette a kérdést az újságíró: „Hogyan emlékszik vissza arra az első egyesülésre?” A néni nem kapcsolt, hiszen abban a korban még kizárták őket a politikai életből, akkoriban még nem létezett telefon vagy televízió, és ami a felsővárosban, a várban történt, arról nemigen tudtak az alsóvárosban. Azt mondotta:

„Hogy beszélhetnének róla, amikor csak a férjem és én meg az Úristen tudta a szobáinknak titkait?” Akkor jött rá az újságíró, hogy rosszul kérdezte: „A fejedelemségek egyesüléséről van szó, erről mit tudna mondani? Itt laktak kétszáz méterre a vártól, ahol kimondták az uniót, hogy lehet, hogy nem emlékszik semmire?” „Eltelt két hónap december 1. után, amikor édesapám úgy jött haza, hogy ha nem esküszik fel a királyra, kidobják a munkahelyéről. Akkor döbbentünk rá, hogy itt változás történt” – válaszolt a néni.

Ősi román föld?

– Ha már 1918-ban ennyire különböző volt az események magyar és román látószöge, mit jelenthet ma december 1. győztes többségnek és vesztes kisebbségnek?

– A románok olyan beteljesülést látnak benne, amely megnyugtatja, de félelemmel is tölti el őket: aki uralkodik máson, az tart attól, hogy megfordulhat a kocka. Ahogy Wass Albert szépen megfogalmazta Üzenet haza című versében: „Likasszák már fönn az égben a rostát, / s a csillagok tengelyét olajozzák / szorgalmas angyalok. / És lészen csillagfordulás megint, / és miként hirdeti a Biblia: / megméretik az embernek fia”. Egyelőre nem került vissza egyéb, mint a földjeinknek, javainknak, épületeinknek bizonyos része – de mindent nem kaptunk vissza! A románok úgy gondolkodnak, hogy miért adnának vissza olyasmit, amit mi nem érdemlünk meg, hiszen ezek a javak mind az övéik voltak, mivel ez itt ősi román föld. Mi pedig erre azt mondjuk: ha ez a föld a román népé volt az örökkévalóságtól, akkor miért nem ők építették ki a szép házakat a gyulafehérvári várban, amelyeket az erdélyi fejedelmek és az Osztrák–Magyar Monarchia alatt emeltek. Ebből persze van bizonyos súrlódás, amelyet próbáltunk enyhíteni a fiammal, amióta itt élünk lelkészként Gyulafehérváron, mert nem ez a fontos. Mi, keresztyén emberek nem az anyagiakra tekintünk, mert a keresztyénség nem tan, nem ideológia, hanem élet: úgy élni, hogy békesség, együttélés legyen. A jövőt a politikusok döntik el, de én úgy érzem, hogy Isten azoknak is a vezérük, iránymutatójuk, mert ki gondolt volna arra pár évtizeddel ezelőtt, hogy a marxizmus, amely mindent meg akart tenni azért, hogy az Istenbe vetett hitet eltörölje, egyszeriben megbukik, és Istennek beszéde, amely örökkévaló, megmarad mind a mai napig, és megmarad a jövőben is. Tehát Isten kezében vagyunk, arra kell igyekezzünk, hogy az emberek itt, ebben a térségben is egymást megértve, mindegyik nyelvét megtartva, mindegyik kultúráját szeretve éljenek együtt békességben és egymás iránti tiszteletben.

– E béke és együttélés jegyében és reményében mit tesznek a gyulafehérvári magyarok december 1-jén, amikor a románság ünnepel?

– Én itthon ülök. Mi nem tudunk ünnepelni velük. A magyarság tudja, hogy nincs ott helye, és visszavonulva inkább imádkozunk itthon, hogy ne legyenek atrocitások, ne legyenek problémák az ilyen tömeggyűléseken.

– Volt, hogy atrocitás történt az ünnepségen?

– Volt példa rá, és ha nem is épp aznap, de csak a december 1-ji hangulat szülte, hogy a katolikus plébániára betörtek, és a lelkészt, akivel jó barátságban voltunk, nagyon megverték. Lehet, ez vitte közelebb az elpusztulásához, hogy nem tudta kiheverni, miért történt vele ez. Hát azért történt, mert magyar volt, és katolikus pap…

„Alig van két-három konfirmáló”

– Az Erdély és Románia „nagy egyesülését” kimondó gyulafehérvári nyilatkozat nemzetiségi jogokat, „teljes nemzeti szabadságot”, vallási autonómiát biztosított a kisebbségi sorba került etnikumoknak is. Legalábbis papíron. Ön egész életében szórványgyülekezetekben volt lelkipásztor. Hogyan tapasztalta meg ezekben a közösségekben a gyulafehérvári pontok érvényesülését, megvalósulását?

– A szórványvidéken nagyon meg lehet érezni 1918. december 1. hatásait. Például szolgáltam a Gyulafehérvárhoz közeli Alsókarácsonfalván: valamikor 110 lélek volt a református gyülekezetben, nemrégiben már csak 37. Temettem egy asszonyt, és három kislánya közül egyik sem tud már magyarul, a gyülekezetnek is alig öt százaléka, ha érti a magyar szót. Ez mind annak a következménye, hogy a faluban magyar óvoda, iskola nem működött soha. A legelső szolgálati helyem Magyarszentbenedek, Magyarsülye, Nagymedvés volt, ezek a települések Marosújvár, Dicsőszentmárton és Balázsfalva között terülnek el.

Három évet húztam le ott úgy, hogy a csizmámat nem húztam le, mert térdig érő sárban, úttalan utakon jártam. A temetőre úgy mentünk ki, hogy a szánról leszedték a talpát, pléhvel behúzták alól, és a négy ökör szügyig úszott a sárban, és vitte a koporsót, a papot meg a hajcsárt. Medvésen akkoriban még volt ötszáz református lélek, Sülyén, Szentbenedeken kétszáz körül. Most Medvésen 170 körül vannak, Sülyében és Szentbenedeken hatvan-hetven, ennyire apadtak… Aztán meghívtak Buzásbocsárdra, ahol akkor nyolcszáz református lélek élt – azóta ez a gyülekezet is felére fogyott. Azért hívtak meg oda, mert a nagyapám ott volt a két világháború között népi tanító, kántortanító. A középkorúak még emlékeztek arra, mit tanultak tőle, aki lelkesen szolgálta a falut, reggeltől estig tanítva semmi fizetésért, s közben 13 gyereket kellett felneveljen. Buzásbocsárdon 26 évet éltem le, ezalatt javítottunk parókiát, templomot, és járdákat készítettünk. Fűszerpaprika-termelésből éltünk a családommal, mert pénzbeli fizetést nem kaptam, hanem gabonában javadalmazott a gyülekezet. Csak érdekességként mondom, hogy a helyi János bácsi, aki gyűlölt mindenkit, aki templomba járt – képzelheti, a papot hogyan gyűlölte –, amikor hozta a kepét, akkor nekem a kukoricának a végét, a kicsi apró szemeket morzsolta le. Mondom, János bácsi, lelkem, ilyen csodálatos ember maga, ilyen apró kukoricáért mit nem adtam volna, hiszen vannak papagájaim, és máskülönben nem tudtam volna szerezni nekik! Úgy csavarta az orrát, hogy na! A következő évben már szép, nagy szemű kukoricát hozott. Végigéltük azért ezt a 26 évet, a gyülekezet járt templomba, konfirmáltak évente huszonöten, most alig van két-három konfirmáló…

– Lelkészként is arca verítékével ette a kenyerét, görnyedt, kapált a paprikaföldeken. Ebből a falusias világból került Gyulafehérvárra, az erdélyi történelem gócpontjába. Mégis: szórványból szórványba.

– Amikor 1996-ban meghívtak a fehérváriak, a parókiába kintről, az utca felől be lehetett látni, annyira tönkre volt menve az épület, a padlástér rohadt le, a folyosóra bezuhantak a gerendák, teli voltak penésszel, salétrommal a falak. Ezt nekem sikerült első lépésben helyrehozni. A gyulafehérvári gyülekezet ekkor nagyjából ötszáz főből állt, de ezek nem voltak mind fizetők, tehát nem tartották fenn az egyházat. Most már háromszáz fő alatt vannak. De itt az ipar beszívja a környező településekről a fiatalságot; ugyanakkor akik bejönnek vidékről, elbújnak a panelházak rengetegében, és amíg rájuk nem akadsz, vagy valamilyen problémájuk nincs, addig nem jelentkeznek. Nekem az volt a szerencsém, hogy holland és amerikai kapcsolataim révén sok élelmiszersegélyt kaptam, és abban a változó világban, amikor itt szolgáltam, ez nagyon jól jött. Évente két-három csomagot vittem ki nekik saját kezemmel, jártam az autómmal, három-négyszáz csomagot osztottam ki egy-egy alkalommal.

– Milyen városnak látta a kilencvenes-kétezres években Gyulafehérvárt? Élhetőnek, konfliktusosnak, románosodó arculatúnak?

– Az életstílustól kezdve a társadalmi helyzetig mindig is nagy volt a különbség az alsó- és a felsőváros között. A felsőváros évtizedeken keresztül teljesen elhanyagoltatott, míg az alsóvárost folyamatosan formálták-építették. Fönt, a várban a katonaság uralta el a legrégebbi épületeket, egyedül a római katolikus egyháznak sikerült a rendszerváltozás után – de már a változás előtt is – lépéseket tennie: igyekeztek legalább az érseki palotát és a Szent Mihály-székesegyházat karbantartani külföldi pénzekből. A változás után a várat is európai támogatásokból kezdték felújítani, azt is, amit elrontottak 1918-ban: hogy felépítették a hatalmas ortodox templomot a várfal tégláiból, megszakítva a sáncot is. Most meg próbálják kiásni a téglákat, meg újakat hozni, hogy visszarakják őket a várfalba – újból legyen olyan a sánc, amilyen valamikor volt…

„Nem nézem azt, hányan hallgatnak meg”

– Gyulafehérváron a régi várból épített a románság új templomot, de ennél talán gyakoribb Erdélyben, hogy a régi magyar templomokból vagy elhagyatott temetők sírköveiből építenek új házakat. Ön lelkipásztorként sokszor állt úgy a szószéken, hogy akár csak egyetlen léleknek tartott istentiszteletet. Aztán ez a lélek is elment, a templom meg elhordhatóvá vált…

– Ez nagyon szomorú dolog. Például amikor a dél-erdélyi Alvincen szolgáltam, a gyülekezet idős tagjai már nem tudtak eljönni a templomba. Én elmentem utánuk, elhoztam az autóval és az istentisztelet végén hazavittem őket. Volt példa arra, úgy felöltöztek télen, hogy négy nadrág is volt rajtuk, úgyhogy amíg kint gombolkodtunk, végül azt mondtam, menjünk vissza, mert már nincs értelme az egésznek. De egy vagy két embernek is pontosan úgy beszélek a templomban, soha nem tettem különbséget, és nem nézem azt, hányan hallgatnak meg. Az Úristenhez úgy imádkozunk, ahogy Jékely Zoltán írta a szentimrei templomról szóló versében: „Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, / a tizenegyedik maga a pap, / de énekelünk mi százak helyett, / hogy hull belé a por s a vakolat […] Így énekelünk mi, pár megmaradt / – azt bünteti, akit szeret az Úr –, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiirtott az idő gazul.” Száz helyett néhányan, ketten-hárman, ahányan vagyunk, mert akkor is az Úr közöttünk van.

– Ön szerint mit lehet, mit érdemes tenni a szórványainkkal? Milyen jövőképe lehet egy megfogyatkozott gyülekezetnek?

– Ahol van jövendő gyermekáldás, ott lehet reménnyel nézni a jövő felé, de ahol már teljesen kiöregedett a gyülekezet, és ötven-hatvan éven felüliek csak a hívek, ott előbb-utóbb beáll az agónia – és vége. Így volt például a Maros menti Borbereken is, ahol ma már nincsen magyar senki. Vagy Alvincen az a tíz magyar, közöttük ott volt egy, akit én fogadtam magamhoz hároméves korától, hogy majd hátha megnősül a faluban, lesz jövendő. Elvittem oda egy fiatal házaspárt is, szintén az egyház egyik épületében biztosítottam nekik lakást; két leányuk volt – mind a kettő román után ment.

A földjeinkkel, amelyeket most visszakaptunk a román államtól, erősebb gyülekezeteket lehetne megsegíteni. Ahol már nincs gyülekezet, ott a parókiában ifjúsági tábort lehet berendezni, a földterületen kispályás focipályát, tenisz-, kézilabdapályát kiépíteni, hogy valahol szórakozzanak azok, akik egy hétre elmennének oda.

– Van a gyulafehérvári régióban több olyan település is, ahol nemcsak a magyar gyülekezetet, de annak emlékezetét is eltörölte a történelem. Ha finoman akarunk fogalmazni. Ha kevésbé finoman, akkor a lakosság törölte el, vagy formálta felismerhetetlenné. Jártunk például Alsócsórán, ahol a magyar felvilágosodás egyik kiemelkedő figurájának, a testőríró, klasszicista költő Barcsay Ábrahámnak a mauzóleuma „alakult át”.

– Az még romjaiban úgy-ahogy megvan, de a templom már nincs meg. Ennek területével nem tudjuk, mi történik, a mai napig nem adtak vissza onnan semmit az égvilágon, még a temetőt sem.

– Mi történt a csórai templommal?

– Leomlott, elhordták.

– Mikor, hogyan?

– Az ötvenes évek elején.

– Eltűnt a gyülekezet?

– Eltűnt, aztán lebontották a templomot, nem a reformátusok, hanem ők, az ortodoxok. Ugyanúgy Kisenyeden, ott is elvitték a templomot, de még valami földeket visszakaptak. Persze ezeken a településeken arra hivatkoznak, hogy mivel már nincs gyülekezeti tag, ezért nem akarnak visszaadni semmit. Persze aki kiköltözött Németországba, és igényli vissza a javait, annak visszaadják, pedig az sincsen itt.

– A Barcsay-mauzóleumból meg ortodox kápolna lett, a csontokat kihajigálták, a falakra román helyneveket és évszámokat írtak: a Csórát megalapító „ősfalvakét”. Mára viszont az ikonokat is kidobták: amikor ott jártunk, csak üres sörösüvegek hevertek odabent. Alsócsóra ma már színromán. Visszakanyarodva kiindulópontunkhoz: mit üzenne ön a gyulafehérvári nagy egyesülés kapcsán az Erdély kulturális örökségéért is felelős, ám azzal nem mindig felelősen gazdálkodó románságnak?

– Egyszer azt szeretném, hogy türelemmel legyenek, türelmesek hozzánk, és a jövő felé úgy tekintsenek, hogy Istennek ugyanazok a gyermekei vagyunk mi is, mint ők, és ők is ugyanazok, mint mi. Tehát mint Isten gyermekei egymást szeressük, éljünk békességben! Mi innen nem fogunk elmozdulni, mert a gyökereink ide kötnek bennünket, de szeretnénk békés együttélésben eltölteni a hátralévő időt. Aztán a jövőt elhozza az Úristen, és eldönti, hogy mi lesz, lesz-e „csillagfordulás”, és ha igen, akkor is ugyanezzel a békességgel és egyetértéssel éljünk tovább!

Forrás: Mandiner, 2023. november 23.