Lakatos Mihály
309 éve, 1717. május 13-án született Mária Terézia Ausztria uralkodó főhercegnője, magyar és cseh királynő, valamint Lotaringiai Ferenc császár hitveseként német–római császárné, a Habsburg Birodalom egyetlen női uralkodója.
„Tudod, hogy mi nők alá vagyunk rendelve férjünknek, hogy neki engedelmességgel tartozunk, hogy egyetlen célunk mindenben a férjünk kell legyen, hogy őt szolgáljuk, hasznára váljunk, és őt megnyerjük atyánknak, legjobb barátunknak.”
A fenti sorokat olvasva napjaink feminista élharcosai valószínűleg ájultan hanyatlanának nem létező férjük karjába, pedig olyan asszony írta ezeket (legkedvesebb leányának, Mária Krisztinának szánt intelmeiben), aki 17 millió ember fölött uralkodott, akinek a férje csupán társuralkodó volt ugyanabban az országban, aki 29 évig élt boldog házasságban e férjjel, és aki ez idő alatt 16 gyermeket hozott a világra, akik közül 10 túlélte őt. Mária Teréziáról van szó, a Habsburg-ház szülöttéről, akit a történelem szeszélye folytán mi, magyarok is királynőnkként tartunk számon.
A királynő, aki 1740-ben lépett trónra, a hatalom birtokában akár a nemi egyenlőség megvalósítását is életcéljává avathatta volna, hiszen maga is csupán apja, az előrelátó III. Károly királynak köszönhetően foglalhatta el a trónt, miután ez utóbbi az 1713. évi Pragmatica sanctio elnevezésű rendelettel tette lehetővé a korona nőágon való öröklését. De, amiként a fenti „intelméből” is világosan kiderül, Mária Terézia nem ment szembe a korszellemmel, hanem – igen okosan – a társadalmi élet ennél fontosabb területeinek megreformálására fordította energiáit: a végrehajtó hatalmat elválasztotta az igazságszolgáltatástól, erőteljesen fejlesztette az oktatást (Ratio Educationis), az egészségügyet, könnyített a jobbágyok terhein, átszervezte a hadsereget, és hosszan lehetne sorolni a társadalom életminőségének javítását célzó intézkedéseit.
A magyarokhoz fűződő viszonyát erőteljesen meghatározták az 1741. szeptember 11-i pozsonyi országgyűlés történései. Történt ugyanis, hogy az alig egy éve uralkodó Mária Terézia trónja Poroszország és szövetségesei (akik könnyű prédának vélték az asszony által kormányzott birodalmat) támadása folytán végveszélybe került, és a kétségbeesett királynő a magyar rendekhez fordult segítségért. Őszintén a magyar küldöttek elé tárta az ország súlyos helyzetét, majd így szólt: „És elhagyatva mindenektől, a magyaroknak annyi történeti emlékek által híres fegyveréhez, ősi vitézségéhez és hűségéhez folyamodunk; hűségökre bízzuk magunkat és gyermekeinket”.
A jelenet, amely azóta is megdobogtatja a magyar szíveket – a Századunk című lap 1845. április 15-i száma szerint – ekként zajlott le: „A megindult királyné szemeit, midőn gyermekeit említette, könyek boríták el, szava elfogadék; […] a harczias tekintetű férfiak szemei elborulának; […] s a fellobogó indulat a százak ajkain egy hangon e szózatban tört ki: »Vitam et sangvinem pro domina et regina, pro corona et patria nostra!«“ (Azaz: „Életünket és vérünket felséges asszonyunkért, koronánkért és hazánkért!”)
Mi pedig elmerenghetünk azon, hogy lám, miként változtatják a körülmények és egy 24 éves, gyászruhába öltözött nő bájai másodpercek alatt „hazánkká” a bennünket elnyomó birodalmat! És azon is, hogy a férfi–nő relációban ki uralkodik ki felett.
A felajzott képzelet a későbbiekben aztán az akkor még féléves II. Józsefet is odaültette Mária Terézia karjára, holott – tudjuk meg a cikkből – a királynő csupán beszélt a gyermekeiről (akik valójában csak szeptember 20-án érkeztek meg Bécsből Pozsonyba). És hát állítólag a kard előrántás sem történt meg, de mindegy is – mindkettő jól mutat a festményen. A kardok viszont később valóban előkerültek, mert a magyar seregek végül megmentették az uralkodónő trónját, aki ennek köszönhetően még további 39 évig uralkodhatott.
Tagadhatatlan, hogy Mária Terézia szerette a magyarokat, és erre minden oka meg is volt. Hozzá fűződő érzéseinket azonban mindörökre ambivalenssé teszi az 1764 januárjában Madéfalván lemészárolt több száz székely emléke és a nemzetiségek több százezres tömegeinek betelepítése Erdélybe, a Bánságba és a Délvidékre. Az előbbi eredménye a masszív székely kivándorlás volt, míg ez utóbbié Trianon. Így vesztek el véreink, és így roppant meg a magyar élet a Kárpát-medencében, mondhatni: felajánlásból.
(Borítókép: Mária Terézia, Matthias de Visch flamand festő alkotása, 1749. Forrás: Wikipedia)
