Börtön, mely nem szégyen

82 évvel ezelőtt, 1944. május 18-án szólalt fel Márton Áron, a gyulafehérvári egyházmegye püspöke a zsidók üldöztetése ellen.

Amikor az 1940. évi bécsi döntés kettévágta Erdélyt, Gyulafehérvár és ezáltal a püspökség központja is a Romániához tartozó Dél-Erdélyben maradt. Noha lett volna rá lehetősége, hogy székhelyét áthelyezze az ismét magyar Kolozsvárra, Márton Áron püspök maradt az akkor már több mint kilencszáz esztendős gyulafehérvári püspöki palotában, hogy jó pásztorként a Dél-Erdélyben maradt híveit (mintegy 85 ezer főt) gyámolítsa. De nemcsak a katolikusok érezhették pártfogó, védelmező jelenlétét, hanem a teljes dél-erdélyi magyarság (közel 400 ezer fő) felekezetre való tekintet nélkül. A fiatal és karizmatikus püspök természetesen szerencsésebb észak-erdélyi hívei sorsát is figyelemmel kísérte, gyakran vett részt észak-erdélyi egyházi rendezvényeken.

Márton Áront öt évvel korábban, 1939. február 12-én szentelték püspökké a kolozsvári Szent Mihály-templomban, s ő ekkor a „Non recuso laborem”-et (azaz „Nem futamodom meg a munkától”) választotta jelmondatául, amihez aztán hűen tartotta is magát. A püspökké szentelésekor tartott beszédében többek között ezeket mondotta: „Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, a hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek, és 6-7 féle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy a különféle ellentétek összhangban olvadjanak fel, és a testvéri együttműködés útját egyengessék. Ígérem, püspökké szentelésem ezen felejthetetlen ünnepnapján, hogy ezekkel a történelmi adottságokkal számot vetek […] és az együtt haladás útját egyengetem. Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni, és amennyire segítségükre tudok lenni, leszek, és terhüket vállamra venni igyekszem.” Komolyan gondolta.

Márton Áront 1944. május 18-ra Kolozsvárra várták papszentelésre. Két nappal korábban érkezett, és tájékozódott a városbéli állapotokról. Nos, Kolozsvár nem legszebb napjait élte, mert május 1-ről 2-ára virradó éjjel a városba érkezett a Gestapo, hogy megszervezze a zsidó lakosság (mintegy 17 ezer fő) gettóba tömörítését, ami május 14-re már be is fejeződött. „A nemzetnek kétségtelenül egyik legsúlyosabb problémája oldódott meg ezzel. Az az építőmunka, ami eddig éppen a zsidóság miatt nem kezdődhetett el, most végre megindulhat. Viszont, hogy ez csakugyan megindulhasson, nem elégséges az egymagában, hogy a zsidóságtól megszabadultunk. Magunkat is meg kell tisztítanunk és erősítenünk. Nemcsak anyagiakban, hanem erkölcsiekben is” – olvashatta a püspök a helyi lap, a Keleti Újság pár nappal korábbi számában. (Nem árt tudni, hogy ekkor Magyarország már két hónapja német megszállás és irányítás alatt állt, és a nácik legsürgősebb tennivalójuknak a magyar zsidósággal való leszámolást találták. Amihez, miként látható, azért voltak hazai „partnerek” is.)

A püspök véleménye nem egyezhetett a cikkíróéval, mert május 18-án a Szent Mihály templomban megtartott beszédében a következőket mondotta a jelenlévőknek: „Értesültem, hogy híveim, az egyházmegye legkeletibb határától kezdve, mélységes megdöbbenéssel fogadták az ismert személyiségek szabadságának a korlátozásáról és bizonytalan sorsáról elterjedt híreket, és ugyanúgy aggodalommal kísérték a zsidók ellen az utóbbi időkben végrehajtott intézkedéseket.” Kiemelte, hogy a keresztény ember érzései ösztönösen tiltakoznak, ha azt látja, hogy „emberekben az emberi személy méltóságát megalázzák és embereket jogaikban vagy emberi jogaik védelmében korlátoznak a véleményük vagy vallási mivoltuk miatt.” Arra kérte régi és új papjait, hogy legyenek az igazság védelmezői, ugyanis „szent hivatalunkkal járó kötelességek teljesítésétől nem riaszthat vissza sem börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”

De Márton Áron nem érte be ezzel. Levélben kérte Jaross Andor belügyminisztert (akit két év múlva majd háborús bűnösként végeznek ki), hogy „az embertelenséget akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek közre több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményben.” A válasz Kolozsvárról való kiutasítás formájában érkezett.

1949-ben, amikor a román kommunista hatalom fondorlatos módon letartóztatja és börtönbe veti Márton Áront, a letartóztatás körülményeiről az alábbiakat olvassuk egy memoárban: „Már az indulás gyanút ébresztett Márton püspökben, amint ezt kiszabadulása után elmondta. Nem a megszokott zsidó sofőr jött ugyanis érte. Amint később kiderült, ő nem vállalta a hatóságokkal történt összejátszást a püspök elfogatásában; tudniillik mindig hálás volt azért, hogy Márton Áron üldöztetésük idején nyíltan melléjük állt.”

(Borítókép: Márton Áron erdélyi püspök 1980-ban. Fotó: Fortepan / Jezsuita Levéltár)