Bálint József
177 évvel ezelőtt, 1849. május 9–10-én történt az erdélyi történelem egyik legvéresebb etnikai konfliktusa: az abrudbányai tömegmészárlás.
A dél-erdélyi régióban, Fehér megyében, Gyulafehérvár közelében található Abrudbányának igen mostoha sorsot szánt a történelem. Az elátkozott városra a sötét végzet kétszer is fellázadt román parasztok képében csapott le. Először 1784-ben, amikor a román jobbágyság a II. József által 1784. január 31-én kiadott rendelet ellen tiltakozott, amely az erdélyi határőrök számának növelését indítványozta. A felkelés azonban hamar elharapózott, és vallási és etnikai alapú tisztogatásba csapott át. A román lázadók a nem ortodox vallásúak teljes kiirtását tűzték ki célul, aminek következtében 1785 teléig összesen 133 település magyar lakosságát, közel 4000 embert végeztek ki.
Az indulatok később sem csillapodtak el. 65 évvel később, 1849 májusában Abrudbányán ismét fellázadt a románság a magyarok ellen. Míg kezdetben egész Erdélyben az 1848–49-es forradalom és szabadságharc biztató híreit a magyarok és a románok még együtt ünnepelték, később azonban ez az ünneplés gyorsan ellenségeskedéssé fajult. A románok között Magyarország és Erdély egyesítésével kapcsolatban olyan rémhírek terjedtek el, hogy a magyarok a románok elnyomására készülnek. Ezt követően az addig viszonylag békés románság egymást hergelve a magyarok ellen fordult.
A felbőszült románok május 7-én felgyújtják Verespatakot, annak magyar lakosságát megtizedelve. Május 9–10-én már Abrudbánya ellen vonultak, ahol a magyar szabadcsapatokkal véres küzdelmet folytattak, ami a város feladásával és a magyarok menekülésével ért véget. Avram Iancuék azonban a menekülők után eredtek, és nem kíméltek senkit, se nőket, se gyerekeket.
Az őrjöngő gyilkolászás néhány nap után kezdett Iancu számára is kínossá válni, így már megkésve, de parancsot adott a mészárlás leállítására. Ezen egyik embere fel is háborodott és számonkérte: „Nos, miért eskettél meg bennünket a hegyen arra, hogy még egy macskát se hagyjunk életbe', és annál kevésbé egy magyar lelket? Istenemre mondom, én gyilkolok, s mi meggyilkoljuk ezeket mind.”
1849. május végére Dél-Erdélyben a magyar szó elcsendesedett. 1850 után az életben maradt magyarság is menekülőre fogta, tovább csökkentve a régióban a magyarság számarányát. Így alakult át Dél-Erdély nemzetiségi képe 1785 és 1849 után, ami később rá is nyomta bélyegét az első világháborút követő román területi követelésekre és Trianonra.
Egyed Ákos kolozsvári történész az 1848–1849-es években elkövetett úgynevezett erdélyi vérengzések során legalább 7–8 ezerre becsüli az ekkor legyilkolt magyarok számát. A még ebben az időben többségében magyarok által lakott Verespatakon 1910-ben még 1481 magyar és 1412 román élt, addig 2011-re már csak 5 magyar maradt. Abrudbányán 1850-ben, a vérengzés után közvetlenül 3113 román és 691 magyar, illetve 1910-ben 6316 román és még 1329 magyar élt, 2024-ben már csak 52 magyar lélek maradt.
(Borítókép: Az 1849 májusában elpusztított Abrudbánya napjainkban. Forrás: Wikipedia)
