Lakatos Mihály
130 évvel ezelőtt, 1896. május 2-án kezdődtek meg a millenniumi ünnepségek az „ezredéves országos kiállítás” megnyitásával, amely esemény fővendége maga az uralkodó pár volt: Ferencz József és Erzsébet királyné.
„Budapestnek minden utczája, még a legkisebbek is zászlódíszt öltöttek erre a mai nagy napra. A városliget – ah, ki ismerne most rá a régi poros városligetre – még jobban telve büszke lobogókkal, minden szellőre megrengő trikolórokkal. A városliget fái, a melyek még megmaradtak, ugyancsak büszkék lehetnek: árnyukban mutogatja mától fogva Magyarország idegennek és magyarnak egyformán, ezer esztendő küzdelmének, munkájának, legújabb fejlődésének eredményét” – számolt be címoldalon a nagy eseményről az Ország-Világ című szépirodalmi és ismeretterjesztő hetilap május 3-i száma. (Napjainkban mi is büszkén mondhatnák, hogy: ah, ki ismerne most rá a 130 éve előtti Városligetre…)
Az igazság az, hogy az ezredéves ünnepség előkészítésében is éreztette jelenlétét a már Petőfi által is ostorozott nemzeti jellemvonásunk: a patópálizmus. Eredetileg ugyanis 1895-re tervezték az eseményt, és ezt az 1892. évi II. törvénycikkben rögzítették is, de rövidesen kiderült, hogy a nagyszabású építkezések a kijelölt időre nem fognak elkészülni. Ezért 1896-ra helyezték át a nyitányt, bár még ez az időpont is „neccesnek” bizonyult, hiszen a kolozsvári Ellenzék című napilap 1894. április 20-i számában ezt olvassuk a millennium megszervezésére létrehozott országos bizottság munkájáról: „Zichy Jenő gróf szerint a millennium méltó megünneplésére igyekezett a bizottság minden számba vehető javaslatot tekintetbe venni, de elfelejtette azt, hogy mily kevés idő van még hátra 1896-ig”. Nos, egy ilyen, jeles férfiakból álló bizottságtól talán elvárható lett volna, hogy ne felejtsék el, milyen esztendőt írnak… Az is tény viszont, hogy az ünneplés időpontja tekintetében a honfoglalás korából fennmaradt dokumentumok nem kötötték meg a bizottság kezét.
Mindenesetre 1896. május 2-án az ezredéves országos kiállítás megnyitásával mégiscsak elkezdődött az ünnepségek láncolata, mely egészen november 3-ig tartott. A kiállítást ez idő alatt közel 6 millióan tekintették meg, amit az olcsó vasúti jegyek, az olcsó étkezési és szálláslehetőségek tettek lehetővé.
A megnyitó ünnepség sem a tervek szerint zajlott le, s ebben szerepet játszott a Monarchia sokféle nemzetiségből összefércelt jellege is. Dániel Ernő kereskedelmi miniszter megnyitó beszédét ugyanis horvát nemzetiségi képviselők bekiabálásokkal zavarták meg, amit az ünneplésre érkezett magyar közönség erőteljes éljenzéssel próbált elnyomni. Ez oly hangosra sikeredett, hogy a távolabb elhelyezett kórus azt hitte, vége a király beszédének, ezért rázendített a himnuszra. A himnusz hangjaira meghúzták a kiállítás területén lévő harangokat, ezt hallván Budapest össze templomában megkondították a harangokat, amit a Gellért-hegyen várakozó tüzérek jelnek véltek, és elsütötték ágyúikat. Megtörtént tehát mindaz, aminek csak Ferenc József beszéde után kellett volna bekövetkeznie, így a királynak a beszéd felolvasása után be kellett érnie a szimpla éljenzéssel. Valószínűleg mindezért kárpótolta, hogy aznap egy hidat és egy földalatti villamos vasutat neveztek el róla a magyar fővárosban.
Az ünnepségek és a kapcsolódó beruházások, azon túl, hogy a rengeteg külföldi látogató révén Budapestet világvárossá tették, egyben meghatározták a főváros jövőbeni képét is. Többek közt ekkorra készült el és adták át a földalattit, a Műcsarnokot, az Iparművészeti Múzeumot, a Ferenc József hidat, a városligeti Vajdahunyad várát, és ekkor kezdődött el (1929-ben fejeződött be) a Hősök terének kialakítása is. És az év június 8-án tartotta az országgyűlés első ülését az új, még épülő parlamenti épületben. Ugyanakkor a vidék sem merült feledésbe, hét vidéki helyszínen (Munkács, Nyitra, Dévény, Pannonhalma, Zimony, Pusztaszer, Brassó) emelnek millenniumi emlékoszlopot. A sors szomorú iróniája, hogy alig negyedszázad múltán ez utóbbiak közül öt már idegen uralom alatt volt, maga a Monarchia pedig a ravatalon.
„Restelkedve vallom be önnek, hogy Magyarországról mindezideig édeskeveset tudtam. Mindössze az esett jól nekem, hogy regényeimet olvasták s talán szerették is ott. Ma, a millennális ünnepségek küszöbén azonban, nem fojthatom el csodálatom a magyar haza erőteljes és imponáló fejlődése hallattára. […] Az a régi formula, mely szerint aki dolgozott, czélt fog érni, e nemzet életében is érvényre jutott. A millennium megünneplése a büszkeség, az erő és energia ünnepe és mindenképpen fenséges látvány, egy hatalmas, fiatal, ambicziózus nemzetet tömörítve a magyar zászló alá. […] Mindenképen érdekes az önök nemzetének rohamos fejlődése a kultúra minden terén, úgy látszik, hogy azok a népek, melyek külsőleg, territorialiter nem nagyobbodhatnak, egész feszítő erejüket a belső fejlődésre használják fel és ez magyarázza meg azt az eredményt, melyet Önök elértek és mely millenáris ünnepüket annál fényesebbé teszi.”
A fenti sorok a budapesti Magyar Hírlap 1896. április 5-i számában jelentek meg, és Émile Zola francia regényírótól, a naturalizmus nagymesterétől származnak. Merthogy a sajtó minden alkalmat megragadott, hogy a kor jeles (ma már jórészt ismeretlen) külföldi személyiségeit megszólaltassa a millenium kapcsán. Ezt a maga módján a Jókai által patronált Üstökös című élclap is megtette, az alábbiak szerint: „Van Houten Cacao, a nagy hollandi tudós, a repülő besózott halak szakavatott ismerője, kijelentette, hogy őt a magyar nemzet ezredéves jubileuma könnyekig meghatotta. Rajong a magyarokért, mert lovagias emberek és már sokan tudnak közülök írni is. Megígérte, hogy ha le nem késik a vonatról, eljön a kiállításra.”
Zolát pedig (ha még élt volna) érdemes lett volna megkérdezni Trianon után, hogy azon népekre, akik „territorialiter” rohamosan megfogyatkoznak vajon milyen sors vár…
(Borítókép: Az 1896-os millenniumi ünnepségek Magyarország fennállásának ezredik (millenniumi) évfordulója alkalmából tartott ünnepségsorozat megnyitásának napja, május 2-a. Forrás: Wikipedia)
