„Tizenkét németeket megverém”

250 évvel ezelőtt, 1776. május 7-én született Berzsenyi Dániel költő, akit Szerb Antal azon költőink közé sorolt, „akikre ha gondolunk, magyar-voltunk valami nagyszerű, megdöbbentő értelmet kap”.

A Vas megyei Egyházashetyén született Berzsenyit a magyar irodalom egyik „legkülönösebb” költőjének tartják, és ez olyannyira igaz, hogy nem az utókor aggatta rá a jelzőt akkor, amikor már nem kérhette ki magának, hanem ő maga írja Kazinczynak már második, neki címzett levelében: „engem némelyek különöskének neveznek; nem tudom, igaz-e? nem-e?”. Élettörténete ismeretében nyugodtan mondhatjuk: igaz volt.

Már gyermekkorának eseményei sem szokványosak, ugyanis hiába születik tehetős, földbirtokos családba, apja azon elgondolása miatt, hogy először testileg kell megerősödnie ahhoz, hogy szellemileg is „mívelés” alá lehessen venni, csak 12 évesen kezdi meg tanulmányait a soproni evangélikus líceumban. Hogy testileg immár eléggé fejlett lehetett, arról egy 1817-ben, ugyancsak Kazinczyhoz címzett leveléből értesülünk: „Én egykorúim közt legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt átugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megverém, és azokat a város tavába hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim között elalélt.”

Viselkedésétől eltérően szellemi képességeivel nincsenek gondok: szórványos iskolalátogatásai ellenére kitűnően megtanul németül és latinul, s hamarosan rabul ejti az ókori Róma (s nyilván ez utóbbi mentora: az ókori Hellász) irodalma. Nap- és éjhosszat a latin szerzőket bújja, de diplomát végül nem szerez, mert az csak befejezett tanulmányok után jár. Megélhetése ennek ellenére nincs veszélyben. Azt, hogy már verseket is írogat, egyelőre csak az asztalfiók tudja. A sors egy őnála jelentéktelenebb költő, Kis János evangélikus lelkész útján tudatja a világgal, hogy a Dunántúlon nagyszerű költői életmű érlelődik. Kazinczy, a kor költő- és levelezőfejedelme azonnal lecsap rá, és írásra biztatja. (Hosszú, mintegy két évtizedes, de nem felhőtlen barátság kezdődik közöttük, mely során olyasvalami (nem) történik, ami napjaink embere számára elképzelhetetlen: személyesen soha nem találkoznak.)

Azonban hiába a költői zsenialitás, az elmulasztott tanulmányok később visszaütnek, és pótoltatják magukat. Az történik ugyanis, hogy verseinek második kiadását (1816) követően a kor másik költőzsenije, Kölcsey a kor jelentős tudományos folyóiratában, a Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi számában ironikus hangvételű kritikában bírálja Berzsenyi költészetét, amely az érzékeny lelkületű „niklai remetét” mély depresszióba sodorja. (Pláne, hogy Kazinczy sem áll ki egyértelműen mellette…) Ettől kezdve verset már alig ír, viszont intenzív, nyolc esztendeig tartó önképzésbe fog, hogy méltó módon megválaszolhasson Kölcseynek. Bár e történetnek vannak mindkettőjükhöz méltatlan mellékzöngéi is, a válasz olyannyira jól sikerül, hogy a Magyar Tudós Társaság (az MTA akkor elnevezése) 1830-ban első vidéki rendes tagként fogadja a soraiba. (Diploma nélkül is…)

S ha ez nem lenne elég, Kölcsey is megköveti, igaz, Berzsenyi Dániel erről már nem tudhat. Halálakor (1836) ugyanis az akadémián egykori kritikusa búcsúztatja, mondván: „Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. […] Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté marad végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja.”

Az egykori kritikájában talán túl szigorú, de a belátás és az önvizsgálat képességeit sem nélkülöző Kölcsey nem tévedett: mára költőnk elfoglalta méltó helyét irodalmunkban, gimnáziumok és általános iskolák egész sora viseli a nevét, s a felső tagozatosok is ismerik a nemzethez címzett, örök érvényű intelmének (legalább a) kezdő sorait:

Romlásnak indult hajdan erős magyar!

Nem látod, Árpád vére miként fajúl?

Nem látod a bosszús egeknek

Ostorait nyomorúlt hazádon?

(Borítókép: Berzsenyi Dániel portréja (Barabás Miklós metszete, korábbi német portrék nyomán). Forrás: Wikipedia)