Lakatos Mihály
484 esztendővel ezelőtt, 1542. október 9-én ért véget Buda két hétig tartó első visszafoglalási kísérlete, amely a keresztény seregek teljes kudarcával zárult.
Pedig jelentős túlerőben voltak a keresztény hadak. Esztergomban például Melignani Jakab márki vezetése alatt 200 hajóból, 1100 olasz és 6000 magyar, rác és dalmát hajósból álló hadiflotta alakult, amely első jelentős haditettként szeptember 17-én elfoglalta a Margit-szigetet, és fontos logisztikai bázist alakított ki ott a németekből, olaszokból, magyarokból, szerbekből és dalmátokból álló keresztény haderő számára, amely 40-50 000 ezer főt számlált. Velük szemben a törökök alig 10-12 000 főnyi katonaságot tudtak felvonultatni, de létszámbeli hátrányukat jelentősen ellensúlyozta a masszív várfalak jelentette védelem.
A hadjáratot I. Ferdinánd magyar király kezdeményezte, és számára e vállalkozás nem volt tét nélküli. Ugyanis a keleti országrészt és Erdélyt igazgató Fráter György a gyalui egyezményben ígéretet tett, hogy Buda visszafoglalása esetén átadja neki az általa irányított területeket, hogy a magyarság ismét egy országban élhessen.
Az „Egri csillagok” korában járunk, Mohács óta alig több mint másfél évtized telt el, és a kor embere számára még nem vált nyilvánvalóvá, hogy Budának és számos más magyar településnek hosszas vilajet-létre kell berendezkednie, első Habsburg-királyunknak be kell érnie a nyugati és északi országrésszel, Erdély pedig több mint százötven évig a fényességes padisah adófizetőjeként tengeti majd az életét.
Valószínűleg Buda 1541-es elvesztésének sokkja okozta (ugyanis a török ezzel immár kétszáz kilométerre megközelítette Bécset, s a világhódításban jártas janicsárok számára ez nem tűnt leküzdhetetlen távolságnak), hogy a nyugati kereszténység ezúttal jelentős anyagi erőfeszítéseket tett a siker érdekében, és a vállalkozáshoz verbuvált haderő létszáma is okot adott a reménykedésre.
Mivel 1541-ben Szulejmán csellel foglalta el a magyar fővárost, Ferdinánd, valószínűleg a „kutyaharapást szőrével” elv alapján, maga is csellel próbálkozott visszaszerezni azt. Miközben a keresztény haderő már teljes gőzzel készült a hadjáratra, elküldte Konstantinápolyba a szolgálatában álló Tranquillus Parthenius Andronicus nevű diplomatát (aki a látszat ellenére nem latin, hanem horvát nemzetiségű volt) azzal a kéréssel, hogy a szultán évi 50 ezer arany fejében engedje át neki „fele királyságát”, azaz a hatalmába kerített magyar területeket. (Na jó, ígérhetsz 100 ezret is – mondta a király –, ha nagyon kötné az ebet a karóhoz.) A padisahba azonban kevés üzleti érzék szorulhatott, mert keleti embertől meglepő módon nem kezdett heves alkudozásba, hanem a következő választ küldte Ferdinándnak: »Budavára a mienk, a magyar nemzet pedig Budához tartozik, tehát ehhez őneki (ti. Ferdinándnak) semmi köze. Ha békét akar kötni velünk, küldjön évenként adót Németországért, akkor békén maradhat.”
Az üzlet így kútba esett, de valószínűleg nem is a megkötése volt a kezdeményezés célja, hanem a szultán figyelmének elterelése az ellene készülő hadjáratról. El lehet képzelni, hogy a hírszerzés és az információáramlás mennyire gyerekcipőben járhatott a korban, ha – miközben Európa nemzetei nagy zajjal verbuválták seregeiket – a szultán valóban viszonylag későn értesült a birodalmát fenyegető veszélyről. De értesült, és az is kisebb csoda, hogy ezek után Andronicus a fejével a nyakán hagyhatta el az Oszmán Birodalom fővárosát.
A vállalkozás nem is a befektetett anyagi források és energia elégtelen volta, hanem a fővezér alkalmatlansága miatt bukott el. Ferdinánd ugyanis nem vállalkozott hadvezetésre, ezzel a Hohenzollern-dinasztia egyik tagját, bizonyos II. Joachim brandenburgi választófejedelmet bízta meg. Komoly hírszerzés Habsburg-oldalon sem működhetett (azt majd a későbbi évszázadokban építik ki osztrák alapossággal), mert Joachim hiába állt pazarló és komolytalan ember hírében, a jelek szerint Ferdinand erről nem tudott. Az újdonsült fővezér egyfajta pikniknek foghatta fel a hadjáratot, tekintve, hogy különféle társasági események (lakomák, látogatások, vadászatok) kedvéért hónapokig hanyagolta a seregek Buda ellen indítását, s közben állítólag a katonák zsoldjának is a fenekére vert. Emberileg persze érthető, hogy az ember szívesebben mulat különféle szalonokban, bájaikkal bőkezűen bánó dámák társaságában, mintsem a csatatéren hallgassa a golyók süvítését és a „vad oszmán” csatakiáltását, de történelmi perspektívából nézve mindez tragikus félreértésnek bizonyult.
Az ostrom hosszas késlekedés után szeptember 26-án kezdődött el, és a keresztények először a gyengébb védfalakkal rendelkező Pestet akarták elfoglalni. Melgnani hajósai a Margit-sziget elfoglalásával megtették a magukat, de a sereg többi része csak ímmel-ámmal tette a kötelességét. Sőt esetenként azzal sem. Mivel sem az élelem, sem a megfelelő mennyiségű lőszer, sem a zsold nem érkezett meg (ez utóbbi nem is érkezhetett, miután Joachim „más pályára állította”) a hadakhoz, a német zsoldosok gyakran a csata kulcspillanataiban tagadták meg az engedelmességet. A szemközti oldalon a fővezér, Jahjaoglu Kücsük Báli pasa maga sem állt fényesen tüzérség dolgában, ezért ágyúgolyók helyett azzal álhírrel bombázta az ellenséget, hogy a szultán felmentő serege (amelynek élén maga a Fényességes áll) napokon belül megérkezik Pest falai alá. Ezzel nagyobb hatást is ért el, mint a golyóbisokkal érhetett volna, mert sikeresen aláásta a keresztény sereg morálját, amely nemhogy a komolyan megerősített budai várat, de Pestet sem tudta elfoglalni a töröktől. A káoszt csak fokozta, hogy a keresztény táborban vérhasjárvány tört ki, így végül Joachim a magyarok tiltakozása ellenére október 9-én, alig két héttel a harcok megkezdése után a lázongó sereg nyomására leállította az ostromot, és visszavonulót fújt – Báli pasa nagy örömére, aki mindjárt elrendelte a keresztény sereg üldözését, további veszteségeket okozva ezzel a elvonulóknak.
A hadjárat mérlege: mintegy 1000 fő elesett a Pest elleni sikertelen gyalogsági rohamokban, ezrek haltak meg a járvány következtében, és ezrek dezertáltak. A törökök vesztesége állítólag pár száz főre rúgott. A Magyar Királyság sorsa megpecsételődött: az ország középső része további közel 150 évig sínylődött török elnyomás alatt, Ferdinand nem kapta meg a keleti országrészt, Erdély másfél évszázadra török patronátus alá kényszerült.
Ferdinand később ezt írta a bátyjának, Károly császárnak egy levélben az 1542. évi hadjáratról: „Sem fegyveresekben, sem hadiszükségletekben nem volt hiány, mert a sereg mindennel bőségesen el volt látva; ellenben hiányzott egy derék fej, egy agy, amely helyesen vezethette volna. Nem is szólva a kárról és veszélyről, amely ezután ebből következhet.”
Hogy az oszmánok számára milyen következményekkel járt a győzelem, arról Khatib Mohammed Zaidtól, a kor török krónikásától értesülünk: „Midőn a tűzre valók csoportjának vereségéről és a hit harcosainak örvendetes győzedelméről jelentés tétetett az igazságos udvarnál, az eme nagy háborúban részt vett okos emíreknek és a többi harcosoknak fizetések, rangjoknak megfelelően, fölemeltetett, a szerdárok pedig szép és értékes díszruhákat kaptak ajándékul a padisahtól.”
(Borítókép: II. Joachim választófejedelem arcképe, id. Lucas Cranach alkotása. Forrás: Wikipedia)
