Balázs D. Attila
Torockó Erdély azon helyszíne, amely a magyarság számára különleges, már-már zarándokhelyi jelentőségű. Nem véletlenül készültek már a XIX. század végén csodás képeslapok róla és környékéről. Az utóbbi években viszont elmaradoztak a magyar utazók, amiért súlyos balkáni árat fizethet ez a kis magyar sziget.
A régi torockói képeslapok a magyar múlt különleges tükörcserepei, hiszen olyan elszigetelt erdélyi magyar településről készültek, amelyet igen nehéz volt megközelíteni a múlt századfordulón. A fotográfusok mégis vették a fáradságot, és felkerekedtek ide többkilós fényírói felszerelésükkel együtt.
A kétrészes Torockó és környéke régi képeslapokon című albumom elkészülte után megállapíthattam, hogy az egykori bányavároskáról és a szomszédos Torockószentgyörgyről is arányaiban sokkal több, mostanra ritkasággá vált képeslap készült, mint más hasonló népességű erdélyi helységről. Hogy miért van ez? Aki valaha járt ott, és megérintette a hely szelleme, az különösebben nem is csodálkozik ezen, de érdemes mélyebben megvizsgálni az okokat.
Havasok rejtett városkája
Erdély legszebb fekvésű településére, Torockóra már Orbán Balázs is kikacsintott A Székelyföld leírása című korszakos munkájában a XIX. század közepén. A kikacsintásból ráadásul igen részletes és olvasmányos rész született, pedig Torockó közigazgatásilag nem is tartozott a legnyugatibb székely székhez, a közeli Aranyosszékhez. Ezt a sokat látott íróembert, aki bejárta Erdély minden zugát, valósággal lenyűgözte a hely. Mint írja: „Alig van bérczes kis honunkban helység, mely természetrajzi, történelmi, de főleg népéleti tekintetben annyi érdekeltséget tudna költeni, mint Toroczkó; alig van hely, mely az észleletre hálásabb tért nyujtana, mint a havasoknak ezen rejtett városkája.”
Orbán Balázs e mondataival nyújtotta talán az első nagy „reklámot” Torockónak és környékének, és ez a legelső, általam felkutatott helyi képeslapokon is szembetűnik. A XIX. század végéről származó első torockói példányokon ugyanis A Székelyföld leírásában szereplő metszetek láthatók.
A legnagyobb székely után Jókai Mór is elzarándokolt ide, s ezután nem sokkal megszületett az Egy az Isten című regénye is, amely e helyütt játszódik. Malonyay Dezső A magyar nép művészete című munkája is vaskos torockói részt tartalmaz, mindemellett Ignácz Rózsa Torockói gyász című könyve is csak emelt a vidék Kárpát-medencei ismertségén.
Így lett Torockó fogalom, Torockó példa, Torockó örök, hogy Margittai Gábor korábbi riportjából idézzek. 1990 után a városkát felkarolta a Belváros-Lipótváros Budapest Főváros V. kerület, amelynek anyagi és szakmai hozzájárulása nélkül ma biztosan nem lenne egységes építészeti arculata Torockónak, nem lenne ez az érték beválasztva a hungarikumok közé. Ugyanakkor nem kapott volna Europa Nostra díjat sem Torockó, ahogy az említett kerület sem lett volna felmagasztalva az Icomos részéről a példás műemlékgondozásért. Ilyen küzdelmek és elismerések után érkeztünk el a minden tekintetben gyászos 2020-as esztendőhöz, amely amellett, hogy a trianoni probléma századik megoldatlan évére emlékeztetett, még a koronavírus-járványt is ránk zúdította.
Elmaradt magyar zarándokok
A pandémia lezárta a határokat, megnehezítette a torockói magyar „zarándokok” dolgát. Mindeközben a belföldi turizmusra összpontosító Románia felfedezte a mi ékkövünket. A fogalmazásért hadd ne kérjek elnézést, hiszen Torockó már az Árpád-kortól magyar településnek számít. A legendaszámba menő német származtatást maga a jeles történész, Jakó Zsigmond cáfolta meg évtizedekkel ezelőtt.
Négy éve tehát felfigyelt a románság arra, hogy létezik egy „Rimetea” nevű, igen tiszta, civilizált, szép fekvésű, jó úton megközelíthető település fent, „Alba” megyében, ahol jól el lehet tölteni egy hétvégét.
Nemrég elnyerte még a nemzetközi FIJET-díjat is, vagyis a szakírók Románia első számú turisztikai célpontjának nyilvánították. „Idekapott a románság” – hogy egy név nélkül nyilatkozó helybéli panziótulajdonost idézzek.
Hogy itt hol van a probléma? – teheti fel a laikus a kérdést. Nos ott, hogy ez az újfajta turistaáradat könnyen rossz vért szülhet Torockón a történelmi amnéziában szenvedő románság révén. Azon túl, hogy a magyar utazót a balkáni hatások elrettenthetik, a település etnikai összetétele is megváltozhat.
Néhány hete turisztikai szezonnyitót tartottak Torockón, amiről a magyar sajtó – néhány üdítő kivételtől eltekintve – alig adott hírt. Pedig ez segélykiáltás volt a közel színmagyar település részéről. Hogy a felborult egyensúly milyen veszélyeket rejt, azt hűen példázzák a szezonnyitóról született furcsa román tudósítások is. A bukaresti Pro Tv riportjában például egyetlen szó sem esett a falu ősi magyar jellegéről, hogy milyen komoly határon átnyúló munka áll a mögött, hogy Torockó ma az a kincs, ami. (Egyáltalán: a riportban az igazi magyar neve sem volt megemlítve a falunak, annál több volt az ámulás-bámulás román térfélről, mintha legalábbis új kontinenst fedeztek volna fel.) Az ilyesfajta hozzáállás a magyar médiában ismeretlen, hiszen soha nem titok egy-egy település etnikai jellege, hogy annak sváb vagy bármi más a gyökere.
Jómagam már több tanulmányban és könyvben is leírtam, hogy a románság, amely a külföldön dolgozó „eperszedő” tömegek ellenére igenis ott van helyben, kezdi a saját arculatára formálni Erdély magyar településeit, amihez a szisztematikus történelemhamisítás és a célirányos betelepülések is hozzájárulnak. S erre nem csak a mára műveleti területté vált Nagyvárad vagy Kolozsvár szolgál például.
Őrizzük meg tehát Torockó magyarságát, ehhez viszont tennünk kell! A környéknek szüksége van a magyar turistára, a magyar beszédre, a magyar érdeklődésre. Mert Erdélyre is ugyanúgy érvényes a mondás: csak egyszer hibázhatunk.
(Borítókép: Torockó történelmi központja. Fotó: Shutterstock)
