A történelmi böjt kezdete

Hetvenöt éve, 1949 húshagyókeddjén, március 2-áról 3-ára virradó éjszaka néhány óra alatt a történelem szuterénjába taszították a magyar főnemesi családokat Erdélyben. Volt, akit lágerekbe deportáltak; volt, hogy több ezer négyzetméteres kastélyok urait kényszerítettek néhány négyzetméteres pincelakásokba.

Az erdélyi és partiumi magyar történelmi családok számára 1949 húshagyókeddje ma is vonatkoztatási pont, gyászos évforduló: a Trianontól kezdve súlyos sebeket elszenvedő osztály sorsa ekkor teljesült be Romániában. Az impériumváltás után néhány hónappal a nyugati sajtóban hozsannázott, 1920–21-es „rendkívül progresszív” román földreform megfosztotta az arisztokráciát és a magyar történelmi egyházakat földbirtokaik 80-90 százalékától, csapást mérve egyúttal a székely közbirtokosságra is. De ekkor még úgy-ahogy fenntartható volt a hajdani életforma – legalábbis annak illúziója… 

Családi levéltár a lovak alatt

Majd 1945-ben – a „horthysta-fasiszta” magyarok elleni kiterjedt ideológiai, gazdasági és fizikai boszorkányüldözéssel párhuzamosan – újabb „földreform” jött, amely tovább szűkítette a magyar történelmi családok mozgásterét. De sok évszázad alatt szerzett edzettségükkel még mindig talpon tudtak maradni. Még mindig hittek abban, hogy helyreállíthatják kastélyaikat, amelyeket háborús károk értek, hadak és parasztseregek dúltak föl és fosztottak ki, és amelyekben a családi levéltárakat lovak almául szórták szét a katonák, vagy WC-papírnak használták a régi iratokat. És abban is hittek a főnemesek, hogy egyre zsugorodó birtokaikon folytathatják a gazdálkodást. Volt és lehetett tehát jövőképük. Egészen 1949 húshagyókeddjéig, amikor az éjszakát ponyvás teherautók karavánjai zavarták meg, pribékek törtek be otthonukba, és felszólították őket, hogy fél óra alatt szedjék össze cókmókjukat, legfeljebb 25 kilót, aztán föl a teherautó platójára.

Bárónő a betonüzemben

A cél ugyanis ezeknek az osztályoknak az atomi szintű széthasítása volt. A végrehajtók, ahol lehetett, a családokat is szétválasztották. A négyszáz éve birtokolt Kerelőszentpálról Haller István grófot például Marosvásárhelyre, feleségét, báró Schell Bauschlott Mária-Lujzát Erzsébetvárosba, leányukat férjével Küküllődombóra telepítették ki. Haller István már megjárta 1944-ben – a román átállást követően – az internálótábort, ahhoz képest bizonyára jobb körülmények közé került, amikor Marosvásárhelyen kiutaltak számára egy kilenc négyzetméteres krumplispincét.

Haller gróf munkát is kapott: fafeldolgozó üzemben, gombgyártó és papírzacskó-ragasztó műhelyben tevékenykedhetett. Báró Schell Bauschlott Mária-Lujza betonelemeket előállító üzembe került, felelős állásba: az építőanyag talicskázásához és a zsaluzáshoz szükséges eszközök szappanos vízzel bekenéséhez osztották be az „osztályellenséget”.

Amit Strasbourgban is meghallanak

A villámgyorsan, teljes hírzárlattal levezényelt kitelepítés csak a megpróbáltatások kezdete volt – 1949 húshagyókeddje hosszú és kegyetlen böjtöt vezetett be a romániai történelmi családok életében. A teherautók a falvakból a nagy kitelepítő-központokba szállították az áldozatokat: Erdélyben főként Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre, Balázsfalvára, Gyulafehérvárra, Nagyenyedre és Kolozsvárra. Személyi irataikba pecsét került: D. O., a „domiciliu obligatoriu”, azaz a kényszerlakhely rövidítése. A 83/1949-es rendelet alapján teljes vagyonelkobzással sújtották őket. Csak nehéz és megvetett fizikai munkát vállalhattak – ha egyáltalán.

Hogy túl lehet-e élni ekkora megpróbáltatást? A XXI. század elején újra színre lépő és kastélyait, földjeit visszakövetelő arisztokrácia olyan választ adott erre a kérdésre, amelyet még Strasbourgban is meghallottak.
 

Kisfilm az erdélyi arisztokrácia kálváriájáról

(Borítókép: A kerelőszentpáli Haller-kastély napjainkban. A szerző felvétele)