Ha nem úszol, meghalsz

Az ember, amikor elmegy egy sporteseményre, a legritkább esetben végez kutatásokat a soron lévő meccsel kapcsolatban, és még ritkábban tekinti át a sportág történetét a kezdetektől napjainkig. Feltéve, hogy nem szakkommentátor, mert akkor viszont már-már létfontosságú, hogy legyenek kéznél statisztikák, múltbéli eredmények és intim kis „színesek”, amelyekkel kitöltheti azt az időt, amely alatt a pályán lévő sportemberek alibiznek vagy ahogy szaknyelven mondják: „ölik a játékot”.

A labdarúgásban ilyen alibizés például az ordítva földön fetrengés, a kizárólag keresztbe és hátrafelé passzolgatás vagy labdamegőrző felállítása a szögletzászlónál. További holtpontok forrása a statikus játék, amikor a futballisták öregurasan kocognak, vagy egyáltalán nem is szaladnak, mert már unják az egész hajcihőt, amely körülöttük van. A vízilabdázók nagy szomorúságára ez a lehetőség el van zárva előlük. Hofitól tudjuk, hogy amíg a futballban a játékosokon múlik, hogy mozognak-e, vagy sem, a vízilabdában ezt a kérdést megoldották: ha nem úszol, meghalsz.
Nos, bár nem vagyok szakkommentátor (a tévé előtti káromkodás nem számít annak), és nem is meccsről van szó, amikor megtudtam, hogy Faragó Tamás, a vízilabda kitűnősége lesz a vendégünk, szükségét éreztem annak, már csak tiszteletből is, hogy kicsit utánanézzek a vízilabda történetének. Nem bántam meg. Az egri Eszterházy Károly Főiskola idevágó tanulmánya szerint

Ezt olvasván felcsillant a szemem: de hiszen én ezekkel a tulajdonságokkal mind rendelkezem, tehát elvileg kitűnő vízilabda-játékos lehetnék! Aztán egy apróságon mégis elbuktam: nem tudok úszni. Igaz, e követelményt a tanulmány sem említi. Ám valószínűleg minden edző eltanácsolt volna e sportágtól. És még csak azt sem mondhattam volna, amit a viccbéli Móricka mondott, amikor a tengerészeti akadémiára felvételizett. Ő ugyanis, amikor az admirális megkérdezte tőle, hogy tud-e úszni, azt válaszolta: „Miért, hajó nincsen?”

Kapus a csónakban

Egyébként ez nem teljesen vicc, mert ha történetesen az 1870-es években élek, és Angliában, kapus még így is lehettem volna. Merthogy akkortájt még egy csónak szolgált kapuként, és a kapus a csónakból próbálta megakadályozni, hogy az ellenfél beledobja a labdát. Szerencsére ez csak átmeneti epizód volt, mert őszintén szólva mind Magyari Aldát, mind Vogel Somát nehezen tudom elképzelni, amint bárkában ücsörögve várja a támadásokat.
Mindenesetre csuda dolgokat tudtam meg: például, hogy a vízilabda már 1900-ban bekerült az olimpia programjába, és hogy azóta a csapatjátékok közül a legrégebben szerepel megszakítás nélkül az olimpián, miközben más sportágak még napjainkban is kétségbeesetten kapaszkodnak két kézzel az öt karikába – és van, hogy hiába.

Aztán azt is megtudtam, hogy – akárcsak a futballt – a vízilabdát is az angolok találták fel (a skótok közreműködésével), és hamarosan nagyhatalommá is váltak a sportágban. És akárcsak a futballban, a dicsőségük addig tartott, amíg meg nem jelent a színen Magyarország. Az angolok négy olimpiai bajnoki címével szemben mi kilencszeres olimpiai bajnokok vagyunk, kétszeres világbajnokok, és tizenkétszeres Európa-bajnokok, ezzel szerényen a magunkénak mondhatjuk a világ legsikeresebb vízilabda-válogatottja címet.
Nem csoda hát, hogy a derék angolszászok időnként ferde szemmel néznek ránk, és nem értik, hogy a távoli sztyeppe lovasai miként tudtak föléjük nőni vízen és szárazon egyaránt… Én meg azon tűnődtem el, miért van az, hogy számos olyan népszerű csapatjátékot, mint a futball, a rögbi és a vízilabda, éppen az angolok találtak fel. És arra jutottam: lám, mit tesz, ha távol a kontinens zajától sok szabadideje van az embernek!

Elzárva a magyar sportélettől

Be kell vallanom, hogy a vízilabdát csak az utóbbi harminc évben ismertem és szerettem meg igazán. Ugyanis Romániában (vagy ahogy mondani szeretjük: Erdélyben) nőttem fel, ahol a Székelyföldön élőket a Ceauşescu-féle kommunista rezsim hermetikusan elzárta a magyar sportélettől. És még ha csak attól zárta volna el… A román vízilabda negyven évvel később kezdte olimpiai szereplését, mint a magyar, és az 1952-es olimpián debütáló román válogatott névsorában olyan nevek szerepelnek, mint Deák Gyula, Sarkady Árpád, Török Gábor, Norman Zoltán, Kelemen Attila, Simon Ferenc, Jordáky Béla és Hoszpodár Zoltán. Edző: Török Gábor. Ebből talán mindenki megérti, hogy nemcsak a labdarúgás, de a vízipóló világába is mi vezettük be a románokat. Akik azóta sem győznek hálálkodni nekünk ezért…

Rossz kéz és svédcsavar

A vízilabdának köszönhetően bővült a szókincsem is. Olyan fogalmakat ismertem meg többek között, mint: rossz kéz, megúszás, kontrafault, svédcsavar, lóba vagy blokkolás. Ez utóbbinak van egy rossz hírű unokatestvére, amely a televíziós közvetítési technika területén éldegél. Úgy hívják: geoblokkolás. Rövid magyar nevén: területi alapú tartalomkorlátozás. Hogy miért rossz hírű?
Azért, mert a sport az élet egyik olyan területe, ahol az emberek a leginkább képesek meg- és átélni a nemzeti összetartozás felemelő, szívet melengető érzését. Szoboszlai vagy Varga Dénes góljára egyazon lendülettel ugranak fel a magyarok a fotelből Budapesten, Dunaszerdahelyen és Székelyudvarhelyen. Illetve Székelyudvarhelyen csak ugranának. Mert az M4 képernyőjén náluk a következő felirat jelenik meg: „Ön nem jogosult e műsorszám megtekintésére.” Harminchárom évvel a rendszerváltás után! De legalább magyarul olvashatják. Székelyudvarhelyen élő édesanyám panaszolta a minap, hogy nem láthatta a vízilabdás lányok világbajnoki döntőjét, mert kimerevített kép jelent meg a készülékén. És ami aztán mindennek a teteje: még a híradóban sem láthatja legalább a gólokat, mert ama pár másodpercre ott is megdermed a kép! Lám, a velünk élő, hétköznapi Trianon. Amely újra és újra emlékezteti őket, hogy „el vannak csatolva”. És hát ezért ők nem jogosultak. Tetszik érteni, ugye…
Sokszor elmondtam és le is írtam már, hogy ez így nincs rendjén. Nagyon nincs.

Az olimpiáig már csak néhány hónap van hátra. Hogy megoldhatjuk-e ezalatt ezt a harmincéves problémát, a néhai Kristóf Attilát, a Magyar Nemzet legendás újságíróját idézve: én nem tudom…

(Borítókép: A magyar küldöttség indulása Münchenbe a XX. nyári olimpiai játékokra 1972. augusztus 19-én. Fortepan/Bojár Sándor)