„Már megszoktam, hogy miniszterelnökként nekem nyújtják be a számlát a mások ostobasága miatt” – nyilatkozta Marcel Ciolacu román miniszterelnök egy sajtóértekezleten a napokban. Verespatak bányaprojektje ugyanis újra terítékre került: a kanadai Gabriel Resources vállalat busás kártérítésre tart igényt a kitermelés meghiúsulása miatt. Balázs D. Attila sorozatának első írása az egykor szebb napokat látott erdélyi kisvárosba kalauzolja el olvasóinkat.
Aki bagatellizálja Trianont – és erre még manapság is akad példa a magyar közéletben –, annak egyrészt fogalma sincs az érintett emberi és regionális kapcsolatok szétzúzásáról, másrészt letagadja a gazdasági károkat, amelyekről napjainkban sajnos oly kevés szó esik. Mert a tudomány jóformán megáll, amikor be kellene „árazni” egy folyót, egy hegységet vagy épp egy elvett teljes vármegyét.
Beárazott Verespatak
Az 1913-ban útra kelt képeslapunkon látható erdélyi Verespatakot viszont többször is beárazták már. Legutóbb a kanadai Gabriel Resources bányavállalat jelentette be több milliárd dolláros kártérítési igényét a román állammal szemben. A trianoni békeszerződésig Alsó-Fehér vármegyéhez tartozó festői település alól ugyanis 330 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt szerettek volna kibányászni ciántechnológiával, de a hullámzó, mégis folyamatos ellenállásnak köszönhetően végül hoppon maradtak a projekttel.
A dollárkötegeknél maradva: Verespatak és környéke rejti Európa legnagyobb aranytartalékát. Ez az 1990-es évek illegálisan kinyert talajmintáiból tudható, amire akár mérget is lehet venni, hiszen a kitermelésért mindent megmozgató kanadai–román konzorciumok nem kockáztattak volna ekkorát, ha üres a hegy gyomra.
Bukarest, a bányavállalatok, a környezetvédők és a helyiek között 1997 óta folyt a huzavona. Akkori árfolyamon négymilliárd dollár volt a tét, a környezetvédelmi katasztrófát kockáztató bányatársaság ugyanis legalább ennyire taksálta lehetséges bevételét.
Elköltöztetett hamvak
Ezt húzta keresztül a Magyarország által is támogatott civil ellenállás, amelyre a pontot az UNESCO tette fel, amikor 2021-ben – vagyis javában a 24 órában – világörökségi helyszínné nyilvánította a verespataki bányászati kultúrtájat.
Ez volt eddig a romániai történet, a verespataki história idősíkjának legrövidebb szakasza. Az a korszak, amely immár a lét és a nemlét küzdelméről szól, amikor évtizedekig késhegyen táncolt a sorsa a magyar időkben kiépült kisvárosnak, amely a közeli Szászavinchoz hasonlóan ciános zagytározóvá válva beárazhatatlan károkat okozhatott volna a fonódó vízhálózat miatt Erdélyben, Dél-Magyarországon, a Vajdaságban – és még a Duna teljes alsó szakaszán is.
Elhallgatott magyar múlt
Ám most utazzunk vissza az időben képeslapunkkal, hiszen a dollármilliárdos vita mégiscsak olyan településről szól, amely 1920. június 4-ig Magyarország szerves része volt, s ahol akkoriban még felerészt magyar ajkú volt a lakosság is. Olyan bányavároskáról beszélünk, amelynek utcáin sétálva szinte mindenütt a magyar múlt köszön vissza. Ez az az éra, amelyről az említett román időskálán hallani sem lehetett. Sem bányászati, sem környezetvédői, sem helyi civil oldalról. Ez utóbbi pedig különösen pikáns, kiváltképp, ha számba vesszük a verespataki román család- és keresztnevek magyaros névetimológiáját – no meg azt is, hogy mára papíron kikopott a magyar népelem a településről.
Ami a verespataki magyar múlt szisztematikus elhallgatását illeti, annál nagyobb hangsúlyt helyeztek román térfélről a római múltra. Ez erdélyi magyar szempontból könnyen kódolható, hiszen a románság a dákoromán eredetmítosz nyomvonalán – évszázadokat átugorva – mindig az Erdély közepén állomásozó római légiókhoz nyúl vissza, ha sikamlós talajra téved.
A régi képeslapokkal viszont nehéz vitázni. Kiváltképp az itt közölttel, amelyet még 1913-ban, tehát évekkel a terület elcsatolása előtt adtak ki. A meglepő összeállítású két turulos bélyeg sem a román nacionalisták bosszantásáért került fel a „Levelező-Lap”-ra, hanem azért, mert Angliába küldték, és ide legalább 10 fillérért mehetett küldemény a Magyar Királyi Posta közvetítésével. Hogy a magyar szent koronás bélyegzőn a Verespatak név szerepel, s nem a román Roșia Montană, az is magától értetődő, mint ahogy az is, hogy a kézzel írott angol sorokban ugyancsak a városka magyar nevével, Verespatakkal találkozhatunk.
Több tanulmányomban, könyvemben és publicisztikámban is leírtam már, hogy ezekkel az együtthatókkal nem lehet vitatkozni, hiába próbálkozik a másik fél a történelem megmásításával. Verespataki lapokból is legalább száz típus készült Trianon előtt, amelyek természetszerűen a magyar jegyeket viselik magukon. A magánkiadók döntő része is felírta a nevét a képeslap hátlapjára egyfajta márkanévként, mint a mi esetünkben az abrudbányai Molnár Árpád is.
Három magyar istenháza
El lehet törölni ezer évet a verespataki történelemből, meg lehet próbálni kiirtani a magyar vonatkozásokat bukaresti hátszéllel, de attól még a városka központjában továbbra is állni fog a Szent László királynak szentelt katolikus, valamint a református és az unitárius magyar templom is, az a három istenháza, amely erről a Trianont és kommunizmust túlélő képes levelezőlapról is visszaköszön.
Ezek hárman, valamint a megmaradt páratlan építészeti örökség, illetve az árulkodóan magyaros családnevek képviselik ma a magyar örökséget az erdélyi Verespatakon. No meg az a számtalan szebbnél szebb helytörténeti és művészettörténeti jelentőségű képeslap, amely láthatóan kiválóan elhárítja ma a történelemhamisítás fel-felcsapó hullámait.
A szerző író, újságíró
(Borítókép: Múlt és jelen: villanyóra régi verespataki épület falán. Fotó: Margittai Gábor)
