Újabb erdélyi faluban némultak el a harangok

Erdélyi barátaimtól kapom a hírt, hogy november 7-én meghalt Szabó Irma. Rövid szenvedés után, kilencvenedik életévében. Ki volt Szabó Irma?

Egyszerű parasztasszony volt. Kedves, jószívű, vendégszerető. Hogy ennek az egyszerű parasztasszonynak a halála miért nemcsak szeretteit érinti, hanem távoli ismeretleneket is, sőt a Kárpát-medencei magyarságot? Mert elmúlása több a személyes elmúlásnál – mint mindig, amikor egy falu utolsó magyarja távozik el. Amikor Szabó Irma meghal, akkor egy Göc nevezetű kis mezőségi falu magyar gyülekezete, magyar mivolta és távlata is vele hal meg. Valaki és valami megint visszavarrhatatlanul kitépődik a sok évszázados szövetből.

Törökök, mócok, gyilkos angyalok

Nem sok Göchöz hasonló szigetközség maradt a Szamosújvár alatti Tóvidéken, a Wass grófok egykori birtokain, amelynek van még vesztenivalója a magyarság számára. Már jóval Trianon előtt, a törököknek, a németeknek, a mócoknak vagy éppenséggel Bocskai „angyalainak”, a hajdúknak a dúlásai alatt megroppant a belső-erdélyi Mezőség eredeti etnikai összetétele, és a kiirtott magyar falvakat román telepesek lakták be.

Nem hiába nevezte Makkai Sándor író és lelkipásztor önéletrajzi regényében Holttengernek ezt a tájat, ahol az ősidőkben a Pannon-tenger hullámzott; majd mérhetetlenül sok évezreddel később a tengerfenéken gyökeret vert mintegy háromszáz falu a magyar nemzethalál laboratóriumává változott, ahol „csend, álom, halál lebegett láthatatlanul, fanyar-édesen illatozva mindenen” – írja Makkai. „Valamikor tenger volt itt, azután elment valamerre, mi itt maradtunk, hasonlóképpen a vízi világból a természet sanyarú változásaiban az élelmes kétéltű békák is” – vélekedett a mezőségi Pusztakamaráson született Sütő András is.

Szabó Irma faluja, Göc a Holttenger szívében, a színes madárvilágú Hódos-tó közelében fekszik. Ezen a tájékon játszódnak Wass Albert ma olyannyira népszerű regényei, mint például a Kard és kasza is. 2019 augusztusában vetődtem a Hódos partvidékére, akkor látogattam meg Irma nénit is. Ez a találkozás számomra meghatározó volt. Kevés ilyen találkozás adatik meg az embernek kutató- és felderítőútjain, amely tovább kíséri – és kísérti – az életét. Göcre a szamosújvári iskola- és szórványközpont, a Téka Alapítvány munkatársa, Láposi Éva, néptáncos becenevén Baba vitt el, aki végigkalauzolt a Mezőség hajdan magyar falvain, és megmutatta a Wass Alberthez kötődő emlékeket. Illetve sokszor azoknak hűlt helyét.

Irma néni emléke előtt tisztelegve idézem fel most első és – most már sajnos bizonyos – utolsó találkozásunkat:

„Na, ott látszik a hegyen, túl a román templomon a göci templom, az a pléhtető – igazít útba Baba, amint betérünk a következő faluba, Cegébe, azaz a regénybeli Miklósdombra. Egyelőre gyorsan át is hajtunk a szentegyedi és cegei Wassok ősi birtokmagján, és letérünk balra. Itt már minden Wass Albert őseinek legendáival és vérével van átitatva. Az asszony rögtön a kereszteződésben viharvert, sárga falú kúriára hívja föl a figyelmemet; mint mondja, ez is egy Wassnak volt az udvarháza. Az illető főnemes létére összeállt egy szolgalánnyal, mire kitagadták a családból, és ide költözött. Állítólag az udvarban van eltemetve.

– Na, ez itt Göc. Már nem létezik – lakonikus szavak Láposi Babától, de valóban láthatatlan település határát léptük át. Göc ugyanis mára beolvadt Cegébe, önálló léte nincs, és lassan emlékezete sincs. Hiszen eltűnőben vannak azok is, akik hordozták, őrizték az emlékeket – az ónkupákkal és az óntányérokkal együtt.

Harangozni a domb árnyékos oldalán

– Baba vagyok, csókolom – kiabál át a kerítésen az asszony többször is, a vad kutyaugatásban elvész a hangja. A házból kissé kócos, hófehér hajú néni tipeg elő, apró, kék virágos ruhája előtt fekete kötény. – Irma néni vak, szemidegsorvadása van – tájékoztat suttogva Baba, majd hangosan mondja: – Magyarországi kutatót hoztam – mire a néni szélsebesen sarkon fordul, és újra eltűnik a házban. De fél perc múlva a kapu előtt áll, most már illendő fejkendőben és kötény nélkül.

– Dehogy mar meg, csak nyisd a kaput, Baba, te meg adjál szervuszt mindenkinek – inti a lábánál csaholó kutyát, aki Pufi névre hallgat.

Baba óvatosan ellépked a kutya mellett, és átnyújtja a bazsalikomcsokrot:

– Né, mit hoztunk magának! Buszujokot. Nyáron ilyen bazsalikommal a kezükben mentek a templomban az öregasszonyok – fordul felém –, hogy fölébredjenek az istentiszteleten, ha elbóbiskolnának. Ma már senki nem visz a kezében semmit.

– Nem látok, Baba, drága. Olyan nehéz nekem ez az élet… Na, mindenkinek adjad a lábid – mondja vidámabban Irma néni a kutyának, mire Pufi vérszemet kap, és nem nyugszik, amíg mindnyájunkat tetőtől talpig össze nem nyálaz. – Elég, elég, gátá, gátá!

A kövérkés korcs csóválja a farkát, de sunyja a fülét, óvatosak vagyunk vele. Nagy a meleg, a szél megállt, az ég fekete, lóg a jégeső lába.

– Rogya vagy ragya lesz, itt így mondják – magyarázza Baba, fél szemét le nem véve a kutyáról –, amikor esik az eső, süt a nap, megbarnulnak a levelek, és megrogyázik a paradicsom.

Kint ülünk le a ház falának támasztott padon, a körtefa alatt, odabent fullasztó a levegő. A konyhában valaki kimért, szigorú hangon híreket olvas fel magyarul – szól a Kossuth Rádió.

Ez a ház az utolsó Göcön, ahonnan magyarul szólnak a hírek. Mert Irma néni ugyancsak hírmondó, akár a tengerfenék tavai, a göci magyarság utolsó képviselője. Baba édesapja néhány éve ide tért be, hogy megcsodálja a göci reformátusok klenódiumait, amelyeket az idős asszony férje, Szabó István őrzött – mert a göci Szabóknak ez volt a hivatásuk sok-sok emberöltő óta. És az, hogy akkor is kongassák a harangot, amikor már csak nagyon kevesen figyeltek rá, de még akkor is, amikor már nem volt kinek, csak a múltba vesző gyülekezetnek meg a szórványlétet rájuk mérő Jóistennek. Aki azt is rájuk mérte mindezek felett, hogy kihaló fajtájuk utolsó képviselői legyenek. Szabó bácsi is elment már a domb árnyékos oldalára harangozni, felesége magára maradt a magyar Göc foszlányait őrizni.

– Tiszteletes úr, már oda jutottam, hogy el kell hogy menjek Szamosújvárra vagy Füzesre, ha akarom még fordítani a szót anyanyelvemből – mondja panaszosan, szinte könnybe lábadt szemmel. – Ne hagyjanak el minket, tiszteletes úr! Ne felejtkezzenek meg rólunk! – szorongatja búcsúzóul a kezemet, és érzem, hogy Anyaszentegyházunk egészének és mindannyiunknak lelkiismeretébe kapaszkodik« – emlékezik meg a Szabó családról Vetési László szórványlelkész is 1994-ben a Református Naptárban.

Szabó Irma máskülönben vasasszentegyedi, „túl a hegyen” származású, ami azt jelenti, a dombok ellenkező oldalán, egy másik Wass-faluban született. 1956-ban házasodott ide, Göcre. Férjével együtt Wass Albert regényeinek hősei is lehetnének. Ha belegondolok, valójában azok is.

– Hányan vannak ma a környéken magyarok, Irma néni? – kérdezem.

– Csak én vagyok, s a Lajos sógor – nevetgél zavartan, mint aki ennek a helyzetnek az egyedüli felelőse. Nemrég halt meg a szomszédasszonya, akivel még tudott magyarul tereferélni, Lajos sógor viszont már nemigen áll szóba vele sem magyarul, sem románul, csak a vizet hordja a kútjáról. – Innét a patakon van Göc, túl a patakon Cege. De már Göc nem még szerepel a papíron. Csak Țaga [Cege románul – M. G.]. Göcön cigány egy se nincs, de több az üres ház, mint a lakott. Van Feketelakon sok, van Pujonban, csak itt, nálunk nincsenek. Sok az eladó ház, de egyelőre még senki nem adja el cigányoknak.

– Amikor Irma néni idekerült, akkor hányan voltak magyarok?

Elgondolkodik, bólogat, magában számolgat:

– Akkor vótunk. Vótunk a templomban vagy húszan is. Aztán elmentek haza. Elrománosodtak. Ez a nagy baj. Sokszor kérdezem, tudod-e, hol van nagyapád eltemetve. Azt mondja, ott van valahol a harangláb mellett. De még a sírjához nem jönnek soha, hogy egy virágot tegyenek világításkor. Úgy eltagadták, hogy! Nagy románok lettek. S a szülőjek, nagyszülőjek itt van – mutat az asszony valahová fölfelé, a ház mögötti templomdombra. – Azért vannak, akik eljönnek világítani a faluból. Még béismerik, hogy a gyökerek magyar volt. De nem mindegyik.

– írja le Göc helyzetét 1938-ban Ifj. Bartha Antal és Decsi Sándor katasztere.

– És Cegén hány magyar van?

– Tegnap volt úrvacsoraosztás a templomban, és tízen voltak. Mi is Cegébe járunk templomba, de itt is van ám templomunk – tájékoztat Irma néni büszkén.

Nézzük mindhárman az egyre feketébb eget, lassan elered az eső. Áttetsző esőfüggöny takarja el a göci dombokat és a református templomot. De csak néhány percre. Aztán megint fullasztó forróság ereszkedik ránk. És a mezőségi történelem nyomasztó légköre. Újra a családregénybe tévedünk, az özvegyasszony ugyanis nemcsak a göci magyarok hírmondója, hanem a Wassoké is:

– Nem ismertem én őket! Kicsi voltam még, de sokat jártam oda, Vasasszentgotthárdra. A szüleim ott dolgoztak, a kastélyban. Egyedül vagyok, aki még abbúl a gyökérbűl létezik. A testvérem sütötte nekik a kenyeret. Édesapám erdőkerülő volt náluk. Volt a gróféknak egy kicsi vadászkunyhójuk az erdőben, egy kicsi tisztáson. S amikor édesapám megnősült, elvitte oda édesanyámat, ott laktak a vadászkunyhóban. Ott született vagy három gyermekük. Onnan jártak iskolába, bégyüttek a faluba, Szentegyedre. 17 éves testvérem a kastély konyháján dolgozott, minden nap sütötte az udvarnak a kenyeret, naponta negyvenet. 1940-ben a gróf izgatott lett, s mondta: most lépték át a határt a magyarok. Édesanyám nem hitte. Nem tudta, hogyan mondja meg a román faluban, hogy… Megmondta otthon a családnak, hogy mit mondott a gróf, de hogy azt nem tudja, mikor érnek ide – meséli Irma néni, aki a második bécsi döntés évében még csak hatéves, és az örvendező gróf nem más, mint Wass Albertnek az édesapja, Endre. Az egyik és a másik „háborús bűnös”… Ha már szóba kerül, gyorsan meg is kérdezem, mit tud a közeli Omboztelkén történt háborús atrocitásokról, amelyeket a román történetírás még ma is igyekszik Albert gróf nyakába varrni.

– Én nem tudok semmit – vonja meg a vállát Irma néni. – Igen, meglőtték a román papot, de meglőtték a cselédjét is, aki magyar leány volt, palatkai. S még valakiket. Hogy mért, nem tudom. Azóta van pomána [ortodox halotti szertartás – M. G.] a papért. Azt mondják, az öreg gróf az rossz ember volt. Nem tudom, talán durvább volt. De azt mondják, ez a Wass Albert, a fia más ember volt. Nem kaptak vissza semmit Szentgotthárdon a vagyonukból. A cegeiek? Ők visszakaptak, de ritkán gyünnek már. Ahol a benzinkút van, ott volt a nagy kastély Cegében, de ma már nincs meg. Volt egy kápolna, azt is lerontották.

– De hiszen az megvan – csodálkozik Baba.

– Nem, az nincsen meg, mondom, lerontották. A Laci abból csinálta a házát.

– Ahol most tartják az istentiszteletet, nem arról a templomról beszél, Irma néni?

– De, az a templom, de volt egy kápolna is, ahol van a benzinkút, ahol van a kollektív traktorállomása.

– Magyar építette a magyar templomból a házát? – kérdem én.

– Igen, a Laci, noszolyi volt. A szomszéd faluból. De már meg van halva. Mind meg van halva, akik abban az időben voltak.

Göc templomából azonban még senki nem épített házat. Szabó Irma azt mondja, évente egyszer eljön Feketelakról a tiszteletes úr. Most is éppen őt várja.

– Apu akarta, hogy minden évben legalább egyszer legyen itt istentisztelet, ő szólt a feketelakiaknak – magyarázza Baba. – Olyankor volt asztal terítve, volt töltött káposzta, töltött paprika. Aztán amikor javították a templomot 2003-ban, jöttünk anyuval meg Irma nénivel, s főztünk az embereknek.

– Utolsó napon huszonötön is voltunk – mondja Irma néni, és kissé megremeg a hangja. – A göci románok is ott fent énekeltek. Mondtam nekik, na, énekeljétek a székely himnuszt is – nevet fel. – Szép emlék… Menjenek csak föl. Én nem tudok, már két éve nem voltam fönn. Fájnak a lábaim, nem látok. Azért egész nap bébujok a kertbe, még keresek egy uborkát, van téve paradicsomunk, hagyma. Egy burjánt, egy gazot azért még kitípek…

Felmegyünk hát.

Mielőtt kilépnénk a Szabó-ház hátsó kiskapuján, Baba rámutat a kert végében álló kukoricagóréra:

– Tudja-e, hogy hívják ezt itt?

– Góré! – vágom rá magabiztosan.

– Ezt ugyan nem. Kastély. Amikor gyerekként belebújtunk, hogy játsszunk benne, mindig mondtuk, megyünk a kastélyba! A málés kastélyba.

Kukoricakastély.

A rövid zápor arra nem volt elég, hogy a kertek szomját oltsa, arra viszont éppen jó, hogy szinte járhatatlanná tegye a dombtetőre vezető meredek erdei utat. Olyan gyümölcsöst is csak Erdélyben találni, mint amelyikből ez a csapás nyílik: kaszálatlan magas fű és csalán lepte, régi almafák keretezte, ősi termékenységgel átitatott kert ez, ahonnan a halottak szigete elérhető. És ma már csakis innen.

Rozoga fakorlátba kapaszkodva, keskeny, sáros, elvadult ösvényen csúszkálva mászunk föl a dombra. Értetlenkedve forgatom a fejemet: nem akarom elhinni, hogy ez az egyetlen út vezet a göci reformátusok templomához. Baba fűvel benőtt mélyedésre mutat, azt mondja, régen ez volt az út, de már régóta nem használja senki. Hiszen nem maradt református – a vak Irma nénin kívül –, aki használhatná. Az eltűnő dűlőutat keresztezve mászunk hát tovább, míg a derékig érő növényzetből elő nem tűnik egy hófehér tömb, odalentről láthatatlanul, mert erdő és gaz takarja el.

Ez hát Göc magyar temploma.

Zömök, parasztos, teherbíró kis épület, minden kecsesség és báj nélkül. Ahol a meszelés nem takarja el a falat, ott jól látszanak a gömbölyded, idomtalan kövek, amelyekből évszázadokkal ezelőtt rakták az istenházát. Kezdetleges támfalai megóvják attól, hogy lecsússzon a dombról a faluba, ahol már senki nem tudna mit kezdeni vele. Ahogy itt fönt sem igazán tud. Átvágunk a fejünk fölé érő édesköményen, hogy belépjünk a szentélybe.

– idézi föl első találkozását Szabó Irmával Lapohos András a Zúgó harangok üzenete című könyvében.

Szomorú szemle a templomban

A fedelet most rendben találjuk, az eső éppen nem esik be a 2003-as renoválásnak köszönhetően, amikor a Mezőség túlfeléről, Mezőpanitról toboroztak embereket Lapohos tanár úrék, hogy megmentsék a veszélyeztetett templomot. Amikor azonban átlépjük a szűkös kaput, amelyen egy testesebb, magasabb ember csak szuszogva tudná átpréselni magát, és belépünk a félhomályba, sok biztatót már nem látunk.

»Repedezett és omladozó falak, beesőfélben lévő mennyezet, korhadt és poros padok, üveg nélküli ablakok fogadnak. Por lepett be mindent. Nem tudok szóhoz jutni. Kezeim összekulcsolom, és akkor már önkéntelenül jönnek a szavak: Istenem, segíts meg, hogy megjavítsuk a templomot« – folytatja Lapohos András a szomorú szemlét.

Fel sem tudom sorolni, hányszor akadt el így a szavunk, amikor beléptünk egy magára hagyott, gyülekezetét vesztett templomba a Kárpát-medence legkülönbözőbb szegleteiben. Mondjuk a délvidéki Verbász evangélikus egyházába, ahol galambrajok köröztek a levegőben, összemocskolva a földre hajított harangokat. Vagy a dél-erdélyi Őraljaboldogfalva református templomába, amelynek falra festett szentjeit eső mállasztotta le a falról, miközben a helyi ortodoxok rég szemet vetettek az Árpád-kori épületre, hogy „visszaalakítsák” annak, ami szerintük eredetileg is volt: ősi görögkeleti egyházzá. Vagy ugyancsak Dél-Erdélyben a százszor példának citált marosszentimrei istenházába, amely jóval impozánsabb, mint a göci, de legalább annyira elhagyatott. Ahogy a helikonista Jékely Zoltán szórványzsoltára, A marosszentimrei templomban című vers hirdeti:

De mindhiába évtizedek pusztulásrutinja, most is elakad a szavam, amikor átlépjük a felújított göci templom kőküszöbét. Sűrű, penészszagú félhomály fogad, a falak embermagasan magukba szívták a vizet. Az imapadokra tiritarka balkáni rongyszőnyegek hajítva, mintha cigány asszonyok össze-visszagyűrt szoknyái száradnának nagymosás után. A falakat acélsodrony fogja össze, a padló bárdolatlan kőkockáiból is csak a doh árad. Fojtogató, alacsony, kezdetleges istenháza a göci, amelyből árad a magány, az elhagyatottság és az elhanyagoltság. Hiába robotoltak az önkéntesek, hogy megmentsék az épületet, ha nincs, aki használja, belakja, teleimádkozza. Mert ember nem téved erre. Még a Mezőség utazói, de Wass Albert rajongói sem. Talán csak az eltűnt magyarok jelennek meg a holtak istentiszteletén, a régi, fű lepte úton suhanva, a padló alól zsoltározva…

Amikor 2003 őszén felavatták a felújított templomot, Lapohos András a kijavított cserepekhez, ablakokhoz, falakhoz kemény szavú programot is kapcsolt: »Javítsatok meg egy-egy romos templomot, tanútemplommá téve, mert így életteret nyertek, és nem némulnak el a harangok«. A nyugdíjas pedagógus azt szerette volna, hogy ha ez a göci tanútemplom a környékbeli református gyülekezetek zarándokhelyévé válik, ahová minden év augusztusának első vasárnapján összegyűlnek. Aztán az istentiszteletet követően megvitatják, hol van szükség templomjavításra vagy falunap megszervezésére, amelyre hazalátogatnának az elszármazottak is. Lapohos András úgy gondolta, gyávaság belenyugodni abba, hogy nincs más út, mint átadni, eladni más nemzetnek elárvult templomainkat. Ehelyett hálózatot kell építeni a Mezőségen, amely átfogja a szórványvilágot, és cselekvésre sarkallja a lelkipásztorokat, tanárokat, tanítókat. Hogy együtt, újjáépített templomokkal és újjáépített közöségekkel áfiumot találjanak a szórványosodás ellen. Hogy mentsék a még menthetőt. Mert még mindig volna mit.

Bója a Holttengeren

Pontosabban lett volna. A program nem teljesült, mert nem teljesülhetett. Hiába épült szórványmúzeum haranglábmakettel, hiába térképezték föl a veszendő közösségek kegytárgyait, templomait, hiába óvták meg a göci istenházát az összedőléstől – a következő lépcsőre már senki nem lépett fel. Aki felléphetett volna, Lapohos Andrást 2017-ben eltemette Sükösd Sándor tiszteletes. És vele a göci tanútemplomnál meghirdetett programját is. Így nem lett a szórványmentés lelki központja, sem igazodási pontot jelző bója a Holttengeren a göci református istenháza.

Baba csöndesen rendezgeti a szőnyegeket, én a szószék csipketerítőjére tűzött magyar nemzeti színű szalagokat nézem. Átfut rajtam, amit Szabó Irma férje nyilatkozott hajdan Kövesdi Kiss Ferencnek, a Mezőség másik nagy bekalandozójának és dokumentálójának, aki ugyancsak tanárember volt: »Ide költöztették a magyarokat. Nagy baj lehetett, ez a nagy hely csupa temető« – mutatott körbe a templomdombon Szabó István kurátor. Persze nem a göci volna az egyetlen templomunk, amely tömegsírra épült örök mementóul. Ellenpontként eszembe jut az is, amit Szabó Irma mondott Kövesdi Kissnek: a Cigle név ma is él egy közeli dűlő elnevezésében. Ha a Csigla mezején várakozó székelyek históriája nem csak szép monda, akkor újfent a történelem kimeríthetetlen iróniájával van dolgunk, amely ívet von az Árpád bejövetelét váró legelső magyarok (pardon, székelyek) és az utolsók között.

E csöndes elmélkedés után kilépünk a gyümölcsfák közé, néhány lépésre eltávolodva, hogy megszemléljük a domboldalban felejtett magyar temetőt. A parasztszentély mogorván, de kötelességtudóan őrzi a hozzá hasonlóan elvadult kis református sírkertet. Ha már őt nem őrzi senki. Meglehet, előbb-utóbb juhakol, disznóól lesz belőle – ahogy az Dél-Erdélyben több helyen is megtörtént, megtörténik Árpád-kori templomokkal –, ha már sincs, aki megvédje.

– Szívük, lelkük benne van Irma néniéknek – mondja Baba, miközben csúszkálunk vissza a sáros ösvényen.

Leérünk a házhoz, Pufi régi barátként fogad. Szabó Irma kérdezi, milyen odafönt a helyzet. Büszkén újságolja, hogy a rongyszőnyegeket még ő szőtte szomszédasszonyával, és azért dobták föl a padokra, hogy a nedvesség szét ne rothassza őket.

– Igen, tartották, javították az épületet, amíg tudták. Jaj, olyan szépen beszélt a férje is, István bácsi, olyan jó ízesen – idézi fel Baba –, olyan mezőségiesen. Azt mondta, hogy azért húzza a harangot, amikor eső van – mert hát a magyarok húzzák a harangot, amikor nagy idő van –, hogy mert így „szíjjelődnek” a fellegek. A románok is jöttek hozzá, és kérték, amikor jött a rossz idő, hogy harangozzon, ne érje kár a földeket. Szabó bácsinál sokat járt apám.

– Úgy hiányzik nekünk a tanár úr, úgy hiányzik – sóhajtozik Irma néni. – Édesapja sokszor jött gyerekként Göcre a nagyanyjához, de az a család mind román lett. Mind nézek a kapura, de nincs, aki jöjjön, pedig úgy beszélgetnék.

Szabó Irma néni kedves erőszakkal marasztal: készít ebédet, együnk-igyunk nála, ne rohanjunk, olyan sok mindenről beszélgethetnénk még. Az idős asszony tele szeretettel, becsülettel és magánnyal – akár odafönt, a kert mögötti dombon a halottak temploma.

Búcsúzunk:

– Köszönjük szépen!

– De mit?!

– Hát a beszélgetést.

– Én meg a látogatást.

Miközben a mi fejünk felett is szíjjelődnek a fellegek, elválunk Göc utolsó magyarjától. Tanúmagyarjától.”

(Forrás: Magyar Nemzet, 2020. május 31. Láthatatlan kastély. Külső Magyarok, 2020)

Vetési László könyvem megjelenése óta többször járt az egyre gyengébb Szabó Irmánál, és felolvasta neki fenti soraimat, amiért nem lehetek elég hálás. Így az ő gondos közvetítésével legalább valamit vissza tudtam adni Irma néninek abból, mit jelentett számomra a vele és a göci árnyékmagyarokkal való találkozás.

Isten nyugtassa mindnyájukat!

Borítókép: Szabó Irma a göci templomban Hideg István missziós lelkésszel, 2018. Fotó: Vetési László