Lakatos Mihály
„Ma nem csupán egy épületet avatunk, hanem olyan szellemi otthont, melyben a Csoma által keresett őshaza lakozik. Mert az őshaza bennünk van, gondolatainkban, döntéseinkben, cselekedeteinkben. Bennünk és szerte a világban, minden magyarban, aki hazagondol.”
Állok a szép számmal összegyűlt tömegben – furcsa is kimondani! – az áprilisi hőségben, és magam is énekelem az ünnepély nyitányaként elhangzó Himnusz sorait. Az utolsó pillanatban sikerült megérkezni, mert a Székelyföld-szerte feltúrt utak jelenleg nem barátai még a legális sebességnek sem, hát még az a fölöttinek… Hogy az utak miért vannak feltúrva? Mert ebben az évben Romániában négy választást is tartanak: önkormányzatit, európai parlamentit, államfőit és hazai parlamenti. És hát az utakat nem lehet eldugni, mint egy aktatáskát, ott hevernek (tátonganak) a választópolgár szeme előtt, hogy tükrözzék a mindenféle testületekben trónoló honatyák munkáját. És ez a tükör, szó mi szó, elég bandzsa képet nyújtott e munkáról.
Amikor megérkeztem, a rendőrség már kordont vont a rendezvény köré, de az egyik rendőr becsszóra elhitte, hogy meghívott vagyok (errefelé az emberség még nemritkán kerekedik a kötelességtudat fölé a „közegben”), így autóstul bejuthattam a vendégeknek fenntartott parkolóba.
Nem csigázom tovább az olvasó érdeklődését, hanem elmondom: az erdélyi üdülővárosok gyöngyszemében, Kovásznán vagyunk, a Piliske utca 2. szám alatt, 2024. április havának 8. napján, a vadonatúj Kőrösi Csoma Sándor Emlékközpont és Népfőiskola avatásán. Maga az épület már teljes pompájában és hamvasan ragyog, de körülötte a terep még rendezetlen, kerítésnek se híre, se hamva. Nyilván ezt is a választás hevében nyilvánították sebtében avatásra éretté – gondolom. Barátaim világosítanak föl később, hogy kerítés nem is készül, csupán négy úgynevezett „stáció” az épület köré, amelyeken az elhelyezendő tárgyegyüttesek Kőrösi Csoma Sándor életének négy állomását fogják bemutatni a látogatóknak.
Aludni kopasz földön
De ki is ez a Kőrösi Csoma Sándor, akinek az emlékét az utókor e tekintélyes méretű épületegyüttessel kívánja megörökíteni? A székely felfedező példaértékű cselekedetei és életművének részletei nemzetközi jelentőségükhöz mérten meglehetősen ritkán tárgyai a közbeszédnek, neve kevésbé közszájon forgó, legalábbis az olyan kortársaiéhoz képest, mint Petőfi, Jókai, Széchenyi, Kossuth, Wesselényi és társaik. Pedig érdemei nem kevésbé számosak. A magyar kormányzat a Nemzetpolitikai Államtitkárság révén komoly előrelépést tett hősünk emlékének méltó megőrzéséért, amikor tíz esztendővel ezelőtt, 2013-ban elindította a Kőrösi Csoma Sándor Programot. A program az első olyan kezdeményezés, amelynek keretében a magyar kormány közösségszervezéssel megbízott ifjú ösztöndíjasokat küld a föld minden olyan pontjára, ahol jelentősebb magyar közösség él.
Kőrösi Csoma Sándor hazafi volt a szó igazi, legnemesebb értelmében, cselekedeteit korunk embere alig-alig bírja értelmezni, s ha mégis sikerül, mélységesen elszégyelli magát. Jellemrajza árnyalásához hadd idézzük Újfalvi Sándor erdélyi emlékírót, korábbi diáktársát: „Emlékezőtehetsége szintoly nagy volt, mint szorgalma. Amit olvasott, soha nem feledte. Rendszerinti eledele cipó, gyümölcs, túró vagy öntött saláta. Hússal ritkán, nyalánksággal vagy hevítő itallal sohasem élt. A víz-italtól napokig eltartóztatta magát. Rendszerint a kopasz földön vagy deszkapadozaton hált. Öltözetére kevés gondot fordított, de rongyos vagy piszkos nem volt. Inge, nyakkendője mindig tiszta. Télben, nyárban egyformán posztógúnyát viselt. Úszásban, birkózásban nagy részt vett és mindnyájunkat felülmúlt. A szerencsejátékot bolondságnak nevezte, gyűlölte. Tanulás vagy foglalatosság nélkül pár pillanatig sem volt. A munkát és a fáradtságot bámulásig győzte.”
Hazájáról és népéről útja során egy pillanatig sem feledkezett el. Bár roppant szerény körülmények közt élt, a számára itthon gyűjtött segélyt megköszönte és visszaküldte – diákoknak nyújtandó ösztöndíjak és egyéb segélyek céljára. Két fő művéből, a tibeti–angol szótárból és a tibeti nyelv angol nyelvű grammatikájából 25 hazai könyvtárnak küldött ajándékpéldányt. Isteni szerencsének kell tartanunk, hogy életének utolsó éveiben a pesti festőművész, Schöfft Ágoston eljutott hozzá Kalcuttában, és elkészítette az utókornak e kivételes honfitársunk egyetlen hiteles arcképét.
Gazda József álma
A napokban felavatott Kőrösi Csoma Sándor Emlékközpont és Népfőiskolának zsenge kora ellenére már nagy múltja van. Az épület megépítésének ötlete Gazda József kézdivásárhelyi születésű szociográfus, kutató, művelődésszervező agyában született meg még 1992-ben. Gazda, aki – akárcsak Csoma – egész életét és munkásságát a magyarság szolgálatának szentelte, Makovecz Imre építészt kérte fel az épület terveinek elkészítésére. A néhai mester, aki elfoglaltságokban sohasem szűkölködött, egyik tanítványát, az akkor az irodájában dolgozó Csernyus Lőrinc építészt bízta meg a munkával. A mű így találta meg alkotóját. Jól rímel Kőrösi Csoma életútjára, hogy a róla elnevezett emlékközpont megépítése is hosszú és rögös utat járt be, míg az ötlet végül valósággá lényegült.
Sok viszontagság, számtalan egyéni és közösségi nekigyürkőzés után a döntő impulzus, amely a megvalósulás felé lökte Gazda József nagy álmát, akkor következett be, amikor a magyar Országgyűlés alelnöke, Lezsák Sándor felkarolta az ötletet, a Kásler Miklós professzor által irányított magyar kulturális tárca pedig 2019-ben odaítélte az első tekintélyes összeget a kivitelezésre. De a kelleténél kalandosabb történet itt még nem ért véget. Az alig egy év múltán kitört pandémia alaposan megnyirbálta mind az anyagi hátteret, mind a kivitelezési lehetőségeket, ezért az ezúttal már Csák János miniszter által irányított magyar kulturális tárca újabb jelentős erőfeszítésére volt szükség ahhoz, hogy az épület mai formáját elnyerje.
A hely nagy szülöttje iránti tiszteletet és megbecsülést jól mutatja, hogy mind a helyi önkormányzat, mind a Kovászna Belvárosi Református Egyházközség teljes mellszélességgel az ügy mellé állt. Ez utóbbi például szimbolikus egy lejért száz évre az emlékközpont rendelkezésére bocsátotta azt a belvárosi telket, amelyen ma az épület áll.
Csák János miniszter elegáns gesztusának köszönhetően az avatásra Gazda József 88. születésnapján került sor. A Körösi Csoma emlékéhez és az ügy jelentőségéhez méltó ünnepség során emlékezetes szavak, mondatok hangzottak el:
– mondta Gazda József, aki mindig is fájlalta, hogy míg Kőrösi Csoma dardzsilingi sírja a mindenféle náció tagjaiból kikerülő turisták búcsújáró helyévé vált, a kibocsátó szülőhely és közösség jórészt a feledés homályába merült.
Csák János miniszter szerint a nagy előd híd volt Kelet és Nyugat között.
– emelte ki a tudós kutató munkájának nemzetmegtartó jelentőségét.
„Kőrösi Csoma Sándor hazája nagy elődeit kereste, és ő maga lett egyik nagy elődünk” – foglalta össze frappánsan Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke.
„Ma nem csupán egy épületet avatunk, hanem olyan szellemi otthont, melyben a Csoma által keresett őshaza lakozik. Mert az őshaza bennünk van, gondolatainkban, döntéseinkben, cselekedeteinkben. Bennünk és szerte a világban, minden magyarban, aki hazagondol” – nézett már a jövőbe az emlékközpont igazgatója, Ferencz Éva. Aki azt is bejelentette: újjáalapítják a Kőrösi Csoma által egykor létrehozott, de a történelem viharai által elsodort Stipendium Csomaianum ösztöndíjat. „Folytatásaként annak – mondta az igazgató asszony –, amit névadónk 1935-ben a szomszédos Kézdivásárhely Székely Katonaneveldéje számára alapított, s melynek célja az volt, hogy arra érdemes fiatalok számára biztosítsa a továbbtanulás lehetőségét. […] Mi most felvesszük ezt az elejtett szálat, és hálából a támogatásért, amit anyaországunk felénk folyósított, hogy szülőföldjén házat építsünk, otthont teremtsünk a kutatásnak, tanulásnak, a Reá való emlékezésnek, ígérjük, az újonnan alapított Csoma Ösztöndíj segítségével biztosítjuk, hogy legyen, aki benépesíti, tovább viszi s a maga során továbbadja a keressetek, »kutassatok« üzenetét.”
Meggyőződésem, hogy – szerénység ide, aszketizmus oda – a fenti gondolatokra maga Kőrösi Csoma Sándor is elismerően bólintott volna. Az pedig különösen elégedettséggel töltötte volna el, hogy az emlékközpont létrehozása – az ő emlékének ápolásán és életművének gondozásán túl – intézményi szinten is erősíti majd a város magyar lakosságának a helyi köz- és kulturális életben elfoglalt pozícióit.
Kőrösi Csoma hazája
Zárszóként hadd idézzem Eötvös József 1843. október 8-án, az Akadémia közgyűlésén „Kőrösi Csoma Sándor levelezőtag felett” tartott emlékbeszédének részletét: „Körösinek hazája Erdély. Ha az országok' politicai elosztását, ha földleirási kézikönyvet tekintünk, ő nem hontársunk, s fájdalommal költené lelkünket a' gondolat, hogy nagy embereink' sorából azon nevet, melly az ujabb korban előttünk legtisztább fényben tündökölt, ki kellene törölnünk s egy más hazától irigyelnünk azt, kit magunkénak olly szívesen vallanánk: ha nem épen Körösi' emléke volna legszebb, legdicsőbb bizonyságunk, hogy azon elkülönzés, melly a' két haza közt létezik, csak épen politikai viszonyainkban fekszik; hogy azon határokat, mellyeket Erdély s Magyarország közt a' történetek' kifejlődése vont, szivünk nem ismeri; hogy mig iskoláinkban két testvér országról tanúlunk, honszeretetünk csak egy magyar nemzetet ismer.”
A fenti sorokat olvasván két dolog jutott eszembe: 1. Eötvös közel kétszáz évvel ezelőtti sorai ma is fájdalmasan aktuálisak. 2. Látva az emlékközpont ügye körül létrejött nagy nemzeti összefogást, a közös erőfeszítést, a közös munkát és a közös ünneplést, nem tudok nem arra gondolni, hogy lám, Kőrösi Csoma Sándor még onnan, a síron túli világból is (feltehetően az őt mindig is jellemző alázattal) szeretett, de hányatott sorsú nemzetét szolgálja.
Bár gyermekkoráról hiteles adatok nem maradtak fenn, az, hogy tizenöt évesen az apja a háromszáz kilométerre lévő nagyenyedi Bethlen-kollégiumba viszi (gyalog!), arra utal, hogy képességeivel már gyerekként lenyűgözte környezetét. Ettől kezdve eltartja magát, oktatásáért fizikai és szellemi munkával fizet, előbb szolgadiákként, majd tanítóként. Jellemrajzához fontos adalék, hogy élete végéig irtózik attól, hogy mások (könyör)adományait igénybe vegye, s ha mégis rákényszerül, később sokszorosan törleszti tartozásait. Viszont, ha teheti, szívesen és habozás nélkül segít másokon. Egész életében roppant szerény körülmények között él, mai divatos terminológiával élve azt mondhatnánk: „ökológiai lábnyoma” a nullára hajaz.
Jelleme, tudása, képességei 1815-ben értelemszerűen viszik tovább Nagyenyedről a göttingeni egyetemre, ahol Johann Gottfried Eichhorn neves Biblia-kutató és orientalista lesz szellemi mentora. Az idegen nyelvek úgy tapadnak rá, mint vándorra a bogáncs: a latin, héber, ógörög, német, román és francia nyelvet már Nagyenyeden elsajátítja, ezekhez Göttingenben csatlakozik még az arab és a török. És hol van még a vége… Életrajzának kutatói szerint élete során közel húsz nyelvet tanult meg, köztük a nem minden sarkon beszélt tibetit.
Hogy a magyar őshaza felkutatásának gondolata miként született meg benne, nem tudni. Egyik diáktársa, Borgátai Szabó József feljegyzése szerint egy göttingeni „mulatásuk” alkalmával Kőrösi Csoma kijelentette, hogy: „ő csak hírt s nevet szeretne magának szerezni”, mire ő azt válaszolta, hogy azt könnyen megteheti, ha felkutatja Ázsiában a magyarok őshazáját. „Erre Ő elnémult, tűzbe jött, szemei szikráztak s üstöke emelkedett” – írja Borgátai. Hihető verzió, mint ahogy az is kétségtelen, hogy a két fiatalember poharazgatása idején Európa éppen a nemzettudatok kialakulásának évtizedeit élte, tehát a gondolat úgyszólván „benne volt a levegőben”.
1818-ban hazatér Nagyenyedre, majd a szláv nyelvek tanulmányozása végett Zágrábba utazik. Miután minden erőfeszítése és befolyásos barátai támogatása ellenére sem kapott szabályos útlevelet, 1819. november 23-án ideiglenes határátlépő engedéllyel örökre elhagyta Magyarországot. A cél természetesen nem az volt, hogy „örökre”, a sors formálta így.
Közel negyedszázadot tölt különféle ázsiai országokban (Irán, Afganisztán, India, Tibet), ahol a tibeti nyelv grammatikájának leírásával és a tibeti–angol szótár elkészítésével felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tesz a világ tudományosságának. A „hírt s nevet” ezzel immár megszerezte magának, csak eredeti céljához, az őshaza felkutatásához nem jutott közelebb. Adósnak érezve magát ezért az otthoniaknak, 1842 februárjában az ujgurok földjére indul, de útközben elkapja a maláriát, Dardzsilingben ágynak esik, és április 11-én meghal.
Ott temetik el, ott emel számára síremléket a Bengáli Ázsiai Társaság, sírhelye buddhista zarándokhellyé válik, és ő lesz az első európai, akit Japánban „buddhista szentté” nyilvánítanak.
Az itthoni megbecsülés sem maradt el, a Magyar Tudós Társaság már 1833 novemberében tagjai közé választotta.
(Borítókép: Kőrösi Csoma Sándor szobra székelyföldi szülőfalujában, Csomakőrösön. Fotó: Wikipédia)
