Lakatos Mihály
104 évvel ezelőtt, 1922. szeptember 18-án vették fel Magyarországot (elsőként az első világháború vesztes országai közül) a Népszövetségbe.
Abba a szervezetbe, amelynek létrehozását Woodrow Wilson amerikai elnök kezdeményezte, és amely 1919. június 28-án alakult meg, 44 ország részvételével. (És amelybe a Szenátus ellenállása miatt végül éppen az USA nem lépett be!) Az alapokmány szerint a tagok „kötelezettséget vállalnak a háború elkerülésére”, továbbá „a Szövetség valamennyi tagjának területi épségét és jelenlegi politikai függetlenségét tiszteletben tartják”.
Wilson kezdeményezése jól mutatja, hogy míg az európai országok a területi „adok-kapokkal” és a vesztesek megbüntetésével voltak elfoglalva, az amerikaiak perspektivikusan gondolkodtak, és arra törekedtek (volna), hogy hosszú távon biztosítsák a világ békéjét. Talán azért is, hogy ne kelljen időről-időre átkelniük az óceánon egy kis (de hatalmas véráldozatokkal járó) európai rendcsinálásra. Nem jártak sikerrel. Az európaiak nem hajlottak a józan ész szavára, és az első világháborút követő mesterkedéseikkel megalapozták a másodikat. És Amerikának ismét jönnie kellett. (Az más kérdés, hogy végül annyira testhezállónak találták e feladatot, hogy hosszú évtizedekre magukra vállalták a világ „csendőre” szerepet.)
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy a Trianonban megalázott és megcsonkított Magyarországnak milyen érdeke fűződött ahhoz, hogy csatlakozzon ahhoz a Népszövetséghez, amelynek a vele szemben ellenségesen viselkedő utódállamok is tagjai voltak? Nos, a válasz: elemi érdeke. Az országnak ugyanis sürgősen ki kellett törnie a külpolitikai elszigeteltségből, stabilizálnia kellett a romokban heverő gazdaságot, és ez utóbbi (tekintettel a megcsonkítással elveszített gazdasági erőforrásokra) nem sikerülhetett az előbbi nélkül.
A Népszövetségbe való belépésünknek két kulcsfigurája volt, két erdélyi arisztokrata: gróf Bethlen István és gróf Bánffy Miklós. (Mindkettőjük családi birtokai az elszakított Erdélyben maradtak, román fennhatóság alatt. Bánffy – hogy mentse birtokait – 1926-ban vissza is költözött Erdélybe, és felvette a román állampolgárságot, Bethlen nem.) Horthy Miklós kormányzó 1921 áprilisában jó érzékkel bízza Bethlen Istvánra a kormányalakítást. Bethlen higgadt, pragmatikus reálpolitikus (jellemző módon mindvégig ellenzi a németbarát politikát és a zsidótörvényeket), ezért személye mind külföldön, mind belföldön „jól eladható”. A nyugati hatalmak számára a megbízhatóság és a kiszámíthatóság garanciáját nyújtotta, míg mérsékelten konzervatív világnézete alkalmassá tette arra, hogy a belpolitikai helyzetet is konszolidálja a mérsékelt erőkkel való kiegyezéssel, továbbá a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali radikális csoportok háttérbe szorításával.
Bethlen pedig jó érzékkel kérte fel Bánffy Miklóst a külügyminiszteri posztra, aki hozzá hasonlóan mérsékelt, pragmatikus, polgári szemléletű konzervatív politikus, ráadásul zseniális diplomata. (Nem mellesleg kitűnő és elismert író, színházi polihisztor.)
Az ország már a Bethlen-kormányt megelőző Teleki-kormány idején jelezte csatlakozási szándékát (1920 februárjában), de a trianoni békediktátum aláírása és ratifikálása előtt erről nem lehetett szó. Így végül Bánffy Miklós mindezek megtörténte után, 1921. május 23-án intézett hivatalos megkeresést a Népszövetséghez felvételünk iránt.
A nyugat-magyarországi felkelés (mely nyomán aztán Sopron és a környékbeli falvak egy része magyar maradhatott) és IV. Károly újabb (1921. októberi) visszatérési kísérlete azonban ellenséges hangulatot keltett a területi „szerzeményeiket” féltő Kisantant-országokban, ezért a kormány gróf Apponyi Albert útján a szavazás elhalasztását kérte. Miután a helyzet konszolidálódott (az osztrák–magyar határvita lezárult, illetve novemberben kimondták a Habsburg-ház trónfosztását), 1922. szeptember 18-án sor került a szavazásra is. A Népszövetség 44 szavazattal egyhangúlag a felvétel mellett döntött.
E felvétel legfontosabb hozadéka az a kölcsön volt, amelyből a Bethlen-kormány aztán sikeresen végrehajtotta a magyar gazdaság konszolidációját. Ez létkérdés volt, ugyanis Bethlenék rettenetes állapotban vették át a kormányzást: az elvesztett háború, a forradalmak s a román megszállás Magyarország pénzügyi és gazdasági helyzetét teljesen aláásták.
A költségvetés egyensúlya megbillent, a kiadások meghaladták a bevételeket, s az így előállott deficitet fedezetlen bankjegyekkel egyenlítették ki. A korona értéke ezáltal folyton csökkent, ez növelte a hiányt, s az egész gazdasági életet megbénította. Ráadásul Damoklész-kardjaként lebegett az ország fölött az a háborús „jóvátétel”, amelyet elsősorban a Kisantant országai felé kellett megfizetni. (Mintegy cinikus ráadásként az elrabolt területekre és kincsekre…) E célból még úgynevezett Jóvátételi Bizottságot is létrehoztak Párizsban, amelynek tagjai a győztes nagyhatalmak és a Kisantant delegáltjai voltak.
1923 tavaszán világossá vált, hogy Magyarország saját erejéből nem lesz képes a pénzügyi és gazdasági egyensúlyt helyreállítani. Ε kétségbeejtő helyzetben a kormány a Jóvátételi Bizottsághoz fordult népszövetségi kölcsön ügyében. A bizottság hamar belátta, hogy elpusztult tehenet nem lehet megfejni, ezért szigorú feltételekkel és szoros ellenőrzés mellett, de hozzájárult a kölcsön nyújtásához.
A sikeres egyezség után Magyarország 1924 nyarán kapta meg a 307 millió aranykorona összegű népszövetségi kölcsönt, amely valójában csak 250 millió volt, mert 57 milliót már eleve levontak technikai költségek, banki jutalékok, valamint különféle illetékek címén. Ahogyan azt minden valamirevaló bank teszi… A nemzetközi felügyelettel a derék amerikai Jeremiah Smith-t bízták meg, aki kétéves budapesti megbízatása lejárta után magyarbarátként távozott az országból. 240 ezer aranykoronás tiszteletdíját nem fogadta el, felajánlotta a magyar államnak.
A hitel kamatai bízvást nevezhetők uzsorakamatnak, de hát ahogy a mondás tartja: szegény ember vízzel főz. És uzsorakamatot fizet. Mindenesetre pozitívumként könyvelhető el, hogy a kölcsön lehetővé tette a korona stabilizálását, majd a pengő bevezetését, és a magyar gazdaság fejlődési pályára állítását. Nekünk pedig, hogy ezt Bethlenék soha el nem múló érdemeként jegyezzük fel az annalesekbe.
(Borítófotó: Gróf Bánffy Miklós (1873–1950) külügyminiszter. Készítette: Szenes Adolf. Forrás: Wikipedia)
