Lakatos Mihály
A Hunyadi című filmsorozat cannes-i bemutatója előtt érdekes írás jelent meg a nagy múltú Adevărul című román napilap portálján Matei Blănaru, a Bukaresti Tudományegyetem doktorandusza tollából a filmről és annak kapcsán a „zsákmányszerző” magyar politikáról. Eszmefuttatás szerbek és magyarok szemérmetlen összeesküvéséről Románia ellen.
Az írás első részében a szerző azon horgad fel, hogy Hunyadi nem beszél (majd) románul a bemutatandó filmben, holott az anyja román nő, és néhány fennmaradt dokumentumban Hunyadi ifjúkorában maga is „Iohanes Olahus”-ként, azaz Oláh Jánosként tünteti fel magát. De erről már szóltunk, ezért most nem bocsátkozunk részletekbe.
Drakula magyar hangja
Az írás második része a Történelmünk, amiként azt Budapest és Ankara elregéli címet viseli. Blănaru leszögezi, elfogadhatatlan, hogy a Hunyadi Jánosról vagy a Vlad Ţepeşről, azaz Drakuláról szóló történeteket – akik a román kultúra és történelem meghatározó szereplői – idegen érdekek által vezérelt idegen államok meséljék el, vagy készítsenek róluk imperialista törekvéseket kiszolgáló játékfilmeket – különös tekintettel Budapestre és Ankarára, de másokra is. (Hogy Ankara hogyan és miért kerül a képbe, nem tudni. Ha csak azért nem, mert a hivatalos román történelemben forgalmazott és diabolizált ellenségkép a magyarokból és a törökökből van nagy műgonddal egybeszerkesztve…)
Persze – teszi hozzá a szerző – nem szabad abba a hibába sem esnünk, hogy mi magunk misztifikáljuk saját történelmünket (e figyelmeztetéssel vagy jó százötven évet elkésett), de az sem megoldás, hogy hagyjuk: mások saját szavaikkal regéljék el nekünk azt. (A szerző koncepciójában szemmel láthatóan az lenne az ideális megoldás, ha a külföldiek csupán szinkronizálnák vagy feliratoznák a román történelmi filmeket.) Ennek az oka pofonegyszerű: az idegenek megközelítése sohasem objektív, viszont a legpragmatikusabban követi az aktuális propagandacélokat.
Románia el nem ismert határai
Mert hát – folytatja Blănaru – ezek a nagyon költséges produkciók sohasem puszta romantikakedvelésből, letűnt birodalmak iránti nosztalgiából vagy csak úgy, „l’art pour l’art” készülnek, hanem realista, gyakorlatias és igen aktuális célokból, amelyek komoly veszélyt jelentenek mind Románia, mind a térség biztonságára.
(Az olvasó pedig csodálkozik, hogy miként került a csizma a sótartó és az ecet közé.)
Az írás harmadik része aztán éles kanyarral ráfordul a genetikai vizsgálatok témakörére. Merthogy néhány hónappal ezelőtt magyar, bolgár és szerb újságok (lám, hogyan terebélyesedik az ellenségkép – persze a magyarokkal mindig az első helyen) címlapon hozták, hogy „a románok génjeinek többsége szláv eredetű”! (Hunyadit pedig útközben valahol elvesztettük, mint egy aktatáskát.)
Az Adevărul portál volt az egyetlen, amely nem vette át szó szerint az említett cikket – hangsúlyozza Blănaru, hanem kimutatta, hogy valójában nagy pánszláv és románellenes „fake news”-ról van szó, amelyet (hol máshol?) Budapesten fundáltak ki. Ott, ahol folyton azon mesterkednek, hogy eltorzítsák és kisajátítsák nemcsak a román kulturális örökséget, de most már a génállományt is.
Ötezer éves Románia
A fentiek valódi célja – jelenti ki a cikk szerzője – a mai Románia politikai, geopolitikai és nemzeti legitimitásának megkérdőjelezése, amit „banális” genetikai kutatás álcájába burkoltak, amelyet zömében szerb kutatók végeztek. Összegezzük: mindezt szerb kutatók fundálták ki – Budapesten. Hm.
És jön a cáfolat is, miszerint egy román szakértő korábban megállapította, hogy a románok genetikai állományának mindössze öt-tíz százaléka szláv eredetű, miközben a romániai férfiak egyharmadánál proto-indoeurópai közvetlen ős mutatható ki, és ők már a dák nép megalakulása előtt, azaz legalább 4500-5000 éve e térségben éltek. És ez csodálatos – lelkendezik a szerző –, ha belegondolunk abba, hogy vándornépek hány hulláma zúdult át azóta a mai Románia területén! S miután a később érkező szlávok nyelvileg asszimilálták és kisajátították a környező dák, trák, illír és egyéb elrómaiasodott népességeket (a szlávok génjeiben a mai napig kimutathatók ezen ősi népek génjei), manapság egyesek azon nem szláv genetikai markereket is ki akarják sajátítani, amelyek bizonyítják, hogy itt léteztek és léteznek nem szláv népek is.
Mátyás király, az „oláh királyocska”
A cikk negyedik részében aztán ismét a magyarok kerülnek – ezúttal genetikai – célkeresztbe. Mert hát mit is akarnak ők, amikor saját kutatóik derítették ki, hogy a magyarok mindössze 0,5 százalékánál mutatható ki genetikai rokonság az ezer évvel ezelőtt ideérkező ázsiai honfoglalókkal! S ha az olvasó értetlenkedne, a szerző pontosítja is, hogy száz megvizsgált magyar és 97 romániai székely férfi esetében mindössze egyetlen székelynél lehetett kimutatni a finnugor származást, innen a 0,5 százalék. De Blănaru szerint nemcsak a magyar, hanem más szakemberek is határozottan rámutattak arra, hogy a mai magyarok genetikai szempontból nem különböznek semmiben európai szomszédaiktól. Szó szerinti idézetet is kapunk magyar kutatóktól: „Kutatásaink azt bizonyítják, hogy szignifikáns genetikai különbségek vannak a mai és a régi magyarul beszélő népességek között, azaz nem fedezhető fel semmiféle genetikai kontinuitás.” (Ezek szerint a térségben a kontinuitás mint olyan a dákok és a rómaiak privilégiuma.)
Az általános jókedvhez mi is csatlakozunk, és mi is nevetünk – csakhogy mi a szerzőn.
Újabb logikai hajtűkanyarnál viszontlátjuk Hunyadit, mivel Blănaru szerint emblematikusnak mondható, hogy amiként eltűntek belőlünk az ázsiai gének, és helyettük megjelentek a nyelvileg és kulturálisan elmagyarosodott (?!) európai gének, azonmód tűnik el Hunyadi János románsága is, hogy végül nagy magyar hős kerekedjék belőle. Igaz – teszi hozzá engedékenyen –, hogy ő a magyar kultúra része is, ami ellen őnekik semmi kifogásuk, hiszen Erdély vajdája és Magyarország kormányzója volt, ugyanakkor nagy román hős. És eme igazság elleplezése meghamisítja az egész konstrukciót.
Ráadásul a fia, Corvin Mátyás, Magyarország nagy királya is tudatában volt ősei latin eredetének, és úgy tűnik, beszélt is románul Ştefan cel Mare moldvai vajda követeivel, mondván: nincs szüksége tolmácsra. A korban köztudott volt, hogy valójában Corvin Mátyás is román (oláh), és ellenségei azt pletykálták róla, hogy csupán egy „oláh királyocska”.
Ez a Hunyadi Jánosról készült, egyébként jól megrendezett film is egyfajta post mortem magyarosítás – háborog a szerző, kulturális kisajátítás, amelyre a román állam képviselőinek nincs egyetlen elvesztegetett szavuk sem…
(Borítókép: Dák harcosok csatában. Forrás: Catalin Draghici/Facebook)
