Lakatos Mihály
82 évvel ezelőtt, 1944. szeptember 21-én hagyta sorsára a magyar honvédség a nyolc nappal korábban – a II. bécsi döntés egyfajta szomorú utójátékaként – visszafoglalt nagy történelmi múltú várost, Aradot.
Amikor 1940. augusztus 30-án délután fél 3-kor a rádióból felhangzott a II. bécsi döntés örömhíre, az akkortájt még a város lakosságának közel 50 százalékát alkotó aradi magyarságot hatalmas csalódás érte. (Az 1941-es népszámlálás már csak 28,5 százaléknyi magyart talál Aradon.) Állítólag volt, aki a visszacsatolás elmaradásának hírére kidobta a rádiót az ablakon. Amint a Nyírvidék 1940. szeptemberi 9-i számának ismeretlen cikkírója fogalmaz: „keserűen kellett hallanunk, hogy nem tért vissza a Magyar Golgotha, a vértanúk vérével megszentelt Arad”.
Aztán négy év múltán a sors fintora folytán mégis bekövetkezett egyfajta mini-, mondhatni: semmire se jó „visszatérés”, amely csupán halovány visszfénye volt Észak-Erdély négy évvel korábbi, díszkapukkal, virágesőkkel, zenekarokkal és kürtőskaláccsal megünnepelt (igaz: átmeneti) visszatérésének. Történt ugyanis, hogy 1944. augusztus 23-án a királyi Románia gondolt egyet (s mint később kiderült: jól), és szembefordult korábbi, akkor már az összeomlás szélén álló szövetségeseivel azzal a nem titkolt szándékkal, hogy visszaszerezze azt, ami szerinte járt neki: a magyar állam keretei közé visszaillesztett Észak-Erdélyt.
Ez kezdetben (a Vörös Hadsereg megérkezéséig) nem tűnt könnyű feladatnak, mert a kényszerhelyzetbe került magyar haderő, amely hirtelen mintegy 1031 km-es hosszú határszakaszon (amelyet a II. bécsi döntés során húztak meg mesterségesen) szövetséges helyett ellenséggel találta magát szemben, nekilódult, hogy birtokba vegye Erdély ama részét is, amelyet négy éve a Belvedere palotában megtagadtak tőle. Valószínűleg nemcsak a beavatottak tudhatták, hogy erre a március óta megszállt országnak már sem elegendő hadereje, sem energiája. De hát abban a kiúttalan helyzetben az elkeseredés gombolyította a történet fonalát.
A román ellenállást a támadás elsöpörte, és a magyar honvédség 1944. szeptember 13-án este 19 órakor bevonult Aradra. „Aradra bevonultak csapataink” – írja lelkesen a Pest című budapesti napilap szeptember 15-én – A magyar honvéd kitűzte a nemzeti zászlót ebben az ősi városban, amelynek minden köve nemzetünk múltjáról beszél. Nincs talán város, amelynek neve, mikor kimondjuk, oly elevenen idézné történelmünk hőseinek emlékét, mint éppen Arad”. Vajon tudta-e a szerző, hogy míg a magyar Arad múltja valóban jelentős, jövője már nem lesz számottevő?
A sokat megélt aradi magyarság azért sejthetett valamit, mert a Vásárhelyi Népújság tudósításában ez áll: „Hangos szóval nem ujjonganak az aradi magyarok, az a huszonöt esztendő, amióta nem láttak magyar honvédet, csendessé tette őket, de szemük ragyogása, a tekintetükből áradó rajongó szeretet mindennél ékesebben szól arról, hogy mit éreznek.” Nem ujjonganak hangos szóval, nem bizony, mert érzik, sejtik, hogy ez csupán „pünkösdi királyság”, amelyet a kormányzó sem fog szentesíteni a fehér lovával.
Másnap, szeptember 14-én aztán elkezdődik az öt napig tartó ópálosi csata, amely során a Maros völgyét lezárni szándékozó magyar honvédek hősiesen próbálják feltartóztatni a többszörös túlerőben lévő román és szovjet csapatokat. A románok ellen ugyan érnek el részsikereket, de a megérkező szovjet 32. gépesített gyalogos zászlóalj eldönti a csata sorsát. A harcok hevességét jelzi, hogy a honvédség csak elesettekben 1000 főt veszített a csata során.
Mindenesetre az emberi lélek megható naivitását és a vágyvezérelt gondolkodás kelepcéit jelzi, hogy a Vásáhelyi Népújság szeptember 22-i száma még arról tudósít: „Újra megindult a magyar élet a visszatért Aradon. Pár hete, hogy a magyar csapatok bevonultak Aradra s ez a pár hét elég volt ahhoz, hogy a város magára találjon. Az örömmámor napjai után megindult a városban a polgárok mindennapi élete.” És: „A mai naptól kezdve tehát mindenki dolgozhat a mezőkön. A hatóság felszólítja a lakosságot, hogy a mezőgazdasági munkát mindenki haladéktalanul és idejében kezdje el. Mindenki köteles letörni a tengerit, betakarítani a cirkot és a napraforgót, s köteles a szárat levágni és elszállítani.”
Nos, az a „pár hét” valójában 8 nap, a tengeri sorsa felől pedig már nem a magyar hatóságok fognak intézkedni, mert szeptember 21-én éjszaka a magyar csapatok az ellenség elől hátrálva kénytelenek feladni Aradot. És „utánuk a vízözön”. Ennyi ideig tartott hát Arad „kis visszatérése”.
Azt pedig, hogy milyen lehetett az újságírók mentális állapota ama zaklatott időkben, jól mutatja, hogy a Magyarország című budapesti napilap szeptember 16-án teljes komolysággal ad hírt egy sorsfordító német haditechnikai fejlesztésről: a mágneses rohamcsónakról: „Új német harcieszközt mutat be a német haditengerészet. Egy úgynevezett robbanó csónakról van szó, amelyet hasonló módon irányítanak, mint az ismert távolból irányított hajókat. […] A tízezer tonnánál kisebb űrtartalmú megtorpedózott hadihajó feltétlenül elsüllyed; ha nagyobb a hajóűr, hosszú időre használhatatlanná válik. Az új harcieszköz eddig már 225.000 tonnát süllyesztett el.”
Az avatott olvasó azonban már akkor is tudta: ez nem más, mint egy elsüllyedt birodalom víz alól jövő utolsó buborékja.
(Borítókép: Arad, 1944. Fotó: Fortepan / Nagy Gyula)
