Balázs D. Attila
Kétszáz esztendeje született a Kárpát-medencei magyar összetartozás egyik legjelentősebb képviselője, írófejedelmünk: Jókai Mór. Regényei mellett „szerelmes” tájleírásai döbbentik rá csak igazán a honi olvasót, hogy milyen nagyszerű és földrajzilag is hatalmas országban élt Torockótól a Hortobágyon és a Tátrán át a Balatonig. Jókai születésének jubileuma, valamint a régi Magyarországot keresztülszelő utazásai előtt tiszteleg most Látkép című sorozatunk olyan antik képeslapokkal, amelyek akkor láttak napvilágot, amikor nagy írónk is élt még, sőt a rajtuk megörökített helyszíneken ő maga is megfordult.
Jókai Mór otthon érezte magát az egész Kárpát-medencében, ez kitűnik minden írásából. Honszeretetének talán leghívebb tanúbizonyságai azok a tájleírások, amelyeket különösen szemléletesen és érdekfeszítő módon vetett papírra.
Írónk nagyságát és jártasságát a tájismeret terén mi sem bizonyítja jobban, mint hogy őt bízták meg Az Osztrák–Magyar Monarchia irásban és képben című impozáns kötetsorozat főszerkesztői feladataival, ugyanakkor Magyarhon szépségei címmel több alkalommal is megjelent a hazai tájakat, városokat, falvakat bemutató írásainak gyűjteménye.
Könyvtáram is őriz egy több mint százesztendős, viharvert kiadást ebből a kötetből, számos tulajdonosi bejegyzéssel, ami hűen bizonyítja írónk népszerűségét. Azt az erényt, amelyet ma is meg kell őriznünk, hiszen Jókai úgy képviseli műveiben a Kárpát-medencei magyar összetartozást, hogy nem feledkezik meg az ország más nemzetiségek lakta tájairól sem.
Ez pedig nem elhanyagolandó tény, mivel
Erdély romjain
Írónk bátran, a házigazda magabiztosságával látogatott el az erdélyi mócok vidékére is az 1850-es években, annak ellenére, hogy a havasi románok magyarellenes népirtást követtek el a környéken szabadságharcunk idején – történelmünkben nem először. „Itt kezdődik a móczvilág: elmaradnak az aradmegyei derék, szálas, nyilt tekintetű, barátságos mosolygású oláhok, s felváltja őket a fekete gubás mócz. A tekintete is olyan fekete. Estétől reggelig egy jó napot sem köszön senki; a falvakban, miken keresztül visz az út, itt-ott látszanak az újabbkori romok.” A mócok pusztításának látványa írónkat elkíséri még Körösbányára is, amely – mint írja – valaha igen szép kis virágzó magyar város volt, most háromnegyed része rom. Innen indult a magyarokon csattanó Horea, Cloșca és Crișan vezette parasztlázadás, és itt halt meg agyvérzésben a másik véreskezű martalócvezér, Avram Iancu, akinek a lelkén szintén magyarok ezreinek a halála szárad.
Jókai a genocídiumok ellenére végig higgadtan tudósít, de a magyar mint kultúrnemzet tollforgatójaként azért megjegyzi: „a velünk lakó román nép szemmel látja, szívvel érzi, hogy sem messze, sem közel nem talál oly nemes rokonságot, mint a magyart, s a hány fokot halad a művelődésben, annyi lépést közelít a magyarsághoz”.
„Láttam én már székely embert”
Visszatekintve megállapítható, Jókai szavait nemigen fogadta meg a „célközönség” – pedig számos román kötetfordítása ismert –, ahogy soha bocsánatot sem kért senki azért, hogy több ütemben szinte teljesen kiirtották az Erdélyi-szigethegység magyarságát, ezzel átalakítva a nemzetiségi arányt, megágyazva a fentebb említett torz történelemszemléletnek is.
1900 körül jelent meg az itt látható körösbányai képeslapunk. Kiadója egy helyi román kereskedő, Cotioiu Romulus, akinek több saját kiadású lapja is megjelent a századfordulón. A most említett jelentősége, hogy kétnyelvű, ahogy Cotioiu cégére is – talán a megbékélés jegyében.
Ez az átalakított épület ma is áll a hajdani Zaránd vármegye székhelyének centrumában, kőhajításnyira a középkori magyar ferences templomtól. Errefelé minden bizonnyal megfordult Jókai is akkoriban.
Írónk a későbbiekben is felkereste az Erdélyi-szigethegység tájait, és 1876-ban ellátogatott Torockóra is, ahol adatokat gyűjtött Egy az Isten című regényéhez.
Ottlétére márványtábla emlékeztet az unitárius paplak homlokzatán, de aki ma betér a torockói főtér legendás borozójába, a Forrásba, ott meg is tekinthet egy fotográfiát, amelyen az író látható büszke vendéglátói körében.
A Forrás tulajdonosa, Balogh Szabolcs helytörténész írja 2008-ban megjelent kötetében, a Torockó titkaiban, hogy Jókait a városka fölé magasodó Székelykőre is fel akarta csalogatni a helybéli lelkes közönség. A fáma szerint az író ekkor felnézett a sziklakolosszusra, majd így szólt: „Láttam én már székely embert is, követ is, így hát kitalálom, milyen a Székelykő. Inkább igyunk még egy pohár bort!”
Bár nem mászta meg a pompás hegyet, a Székelykő nagy hatással volt rá, ami az Egy az Istenben is megmutatkozik: „E meztelen fehér szikla adja az egész völgynek azt a holdtájképi mélaságot. Székelykőnek híják. Valaha vár volt rajta, romjai most is láthatók, s benne magyar alvajda lakott. Hanem a kopár hegy lejtőjén aztán elkezdődnek, mint egy római színkör egymásra emelt sorozatai, a szántóföldek. Minden egyes lépcső megannyi karzat, ahol emberkéz földet teremtett a sziklából.” Ezt az alvó kőóriást és az alatta fekvő Jókai-rajongó Torockót mutatja az az 1905-ben postázott képes levelezőlap, amely a hátlapi „hosszúcímzés” értelmében még régebbi kiadású, így a nyomdát még Jókai éltében hagyhatta el.
Sziklaláz a Tátrában
Írónkat a Felvidék – vagy ahogy ő nevezte, a Felföld – is valósággal elbűvölte. A Vág völgye című útleírásában így tárja elénk e tájat: „Pozsonytól felfelé haladva, elénk tárul az elragadó szép Vágvölgy, minden fordulata egy-egy új, megkapó, festői panorámát mutat elénk. […] Partjain az ország legódonszerűbb városai – egész középkori jelleggel, némelyik még kőfallal kerítve. A lombfedte hegyoldalakban úrlakta ősi várkastélyok, kívül harci védelemre szánt sáncművek közé befészkelve s benn reneszánsz kori francia ízlésű pompával berendezve. […] Távolabb az aranyködbe burkolt hegyek ormain emelkedő roppant várromok, amikből még csak nemrég halt ki az élet.” Majd Csejte, Beckó, Trencsén, Sztrecsény, Oroszlánkő sziluettjét varázsolja elénk.
Azt se feledjük, hogy A jövő század regénye című utópisztikus művében szóba kerül a régi haza legmagasabb hegysége, a Tátra is. A jég-tengerszem című fejezetben így ír róla: „A Tátra sziklafejedelmeinek homlokáról minden nyáron leolvasztja a magyar alföldi síkság meleg szele a hókoronát; azoknak a hógörgetei nem temetik be a mély hegyszakadékokat. […]
Körös-körül mindenütt magyarázhatlan, érthetetlen bércorom, hegyomladék, taraj módra kicsipkézett, fésűként hegyezett bérchátak, egy-egy fehér csík a mélységben, a hó völgyvágánya; s a mély völgyfenékben a Tátra tengerszemei. A mesés mélységű tavak, miknek nincs lefolyásuk; egy sötétzöld, gömbölyű víztükör, vörös palarámába foglalva; vagy egy barna tó, fehér mészkő keretben; vagy egy égszínkék vízlap, melynek környezete sötétzöld tiszafa, éger, törpefenyő. A völgyek mélyét néhol alig látni.”
Írónk az összes kárpáti táj közül e vidékünket festi le a legdrámaibban. Azt a régiót, amelyről a legtöbb típusú felföldi képeslap született a századfordulótól Trianonig. Ma már alig tudjuk elképzelni, hogy e zord, ám annál magasztosabb vidék volt a magyar hegyvidéki turizmus egyik legfelkapottabb helyszíne.
Hortobágy ismeretlen szigete
Jókai ugyanakkor már-már hasonló drámaisággal ír a tökéletes síkságnak számító Hortobágyról is. „Mi az a Hortobágyi puszta? Egy ismeretlen sziget a szárazföldön. »Sziget«, mert körül van véve a czivilizált világ tengere által […] egy ős puszta, a mit ekevas föl nem hasogatott soha.” Az írót ide az emlékek húzták vissza, mert mint írja: „Ezelőtt negyven esztendővel, mikor a muszkák elől menekültem a fegyverlerakás után a Hortobágyon át, egy csikósbojtár vezette a szekerünket félnapi nádason keresztül tengelyig érő vízben.” Ebbe, a Jókai-látta hortobágyi ősvilágba röpít vissza az a ritka képeslap, amelyen pányvavető csikós készül bemutatni tudományát.
De vajon mégis melyik lehetett az a vidék, amely a leginkább megérintette Jókai Mórt magyarországi útjai során? Írónk ezt a kérdést már a Magyarhon szépségei első oldalán megvallja: „Sok szép tájékát bejártam hazámnak; voltam az alföld végtelen rónáin, álltam a székely havasok csúcsain: de mindeniknél jobban megragadott a Balaton-vidék.” Mert a Balaton volt Jókai magyar „Tempe-völgye”, az Olümposz alatti paradicsomi világ magyar megfelelője. „A mint Balaton-Füreden a kocsiról leszálltál, egyszerre otthon vagy. Ha magyar ember vagy, lehetetlen, hogy ott az első perczben ismerősödre ne találj, mert ott minden ember magyar, s minden ember megismeri egymást.” Lám, azért Jókai lelkének is kellett a színmagyar közeg, de sorai ennél sokkal tovább mutatnak, mert ugyanezt minden jóérzésű magyar leírhatta volna a Felvidékről, a Délvidékről vagy Erdélyből jövet. A Balaton ugyanis a mi kedves „beltengerünk” volt, és maradt ma is, ahol a feltöltődés adott a tó lelki gyógyvizének hála.
Szintúgy Jókai éltében, a századforduló táján született meg ez az érdekes balatonfüredi lap, amelyen hazánk első vitorlásegylete, az 1867-ben alapított Balaton-Füredi Yacht Egylet műhelye és klubhelyisége látható. E tóparti látvánnyal írónk minden bizonnyal találkozott füredi útjai alkalmával.
A klubházat maga Hauszmann Alajos tervezte, s a korabeli arisztokrácia kedvelt helyszíne volt. Napjainkban étterem működik falai között. A békeidőket idéző épület előtt alkalmanként elsiklik a Jókai nosztalgiahajó is, emlékeztetve bennünket arra, hogy az írófejedelem szelleme közöttünk jár, és határtalan Kárpát-medencei utazásokra buzdít manapság is.
